„Vagyis korrepetál. Aprópénzt számolgat óránként. Elbűvölő” — a leendő anyós lekezelően jegyezte meg a vacsorán
Udvariasságuk manipulatív, megalázó és szívtépő.
– Idegesnek tűnik. És az a parfüm… olcsó. Mégis honnan szedte össze?
Kinga egészen nyugodt hangon mondta ki ezt, miközben a pohara pereme fölött úgy vizsgált, mintha nem is ember lennék, hanem egy kép a terem túlsó falán. Gábor félmosollyal a szája sarkában odavetett valamit a „vidékies ízlésről”. Közben mindketten olyan kedvesen mosolyogtak rám az asztal túloldaláról, hogy egy kívülálló azt hihette volna: a leendő anyós és após rajong a menyasszonyért.
A szalvétát a számhoz emeltem, és nem szóltam semmit.
A hetedik emeleti lakásukban vacsoráztunk, ahonnan rá lehetett látni a folyóra. Ott még a levegőnek is pénz- és liliomillata volt, utóbbi egy hatalmas vázából áradt szét a nappaliban. Ez volt az első estém Márk családjánál. Márk az asztal alatt megkereste a kezemet, megszorította, és a fülemhez hajolva suttogta, hogy minden remekül megy, a szülei teljesen el vannak ragadtatva. Nem beszélt elég jól angolul ahhoz, hogy értse, miről csicsergett az anyja. Én viszont értettem.
Nekem hét éve az angol volt a munkám. Pontosabban három nyelvből éltem, de ezt az asztalnál senki sem firtatta. Megkérdezték, mivel foglalkozom, Márk pedig büszkén megelőzött: „Lilla nyelvekkel dolgozik, anya, nagyon okos.” Kinga olyan arccal bólogatott, mint aki egy idegen város időjárás-jelentését hallgatja udvariasságból.
– Nyelvekkel – ismételte angolul a férjének, elnyújtva a szót. – Vagyis korrepetál. Aprópénzt számolgat óránként. Elbűvölő.
– Csak nehogy szerencsevadász legyen – felelte Gábor ugyanazon a nyelven, miközben a barátságos arckifejezése egy pillanatra sem változott. – Láttad a cipőjét? A fiunknak van miből élnie, erre meg ez.
A tányéromat néztem, és számoltam. Nem a pénzt. A másodperceket addig a pillanatig, amikor már fel akarok állni és elmenni.
A szakmámban van egy alapszabály: a tolmács nem reagálhat a tartalomra. A beszélő sértegethet, megalázhat, te akkor is egyenletes hangon fordítasz tovább, mintha csak bevásárlólistát olvasnál. Évek alatt ez beépül az ember idegrendszerébe. Meghallod a mérget, de az arcod nem rándul. Azt hittem, ez pusztán szakmai beidegződés. Aznap este kiderült, hogy néha túlélési technika is egy idegen család asztalánál.
– Kedvesem, és a szülei mivel foglalkoznak? – kérdezte Kinga már magyarul, mézes hangon, úgy, ahogy egy áruházban elkóborolt gyerekhez beszélnek.
– Anyukám zenét tanít. Apám nincs velünk, régen elment.
– Ó – tette a mellkasára a súlyos gyűrűkkel megrakott kezét. – Milyen… megható.
Aztán szinte ugyanazzal a mozdulattal a férje felé fordult, és angolul odavetette, hogy „az apátlan lányok mindig rácsimpaszkodnak az első férfira, aki megeteti őket”. A mosolya közben egy millimétert sem mozdult. Nem is a szavak fájtak a legjobban, hanem ez a mosoly. Sima volt, gyakorlott, felém irányított, akár egy reflektor.
Márk közelebb hajolt hozzám.
– Látod? Bejössz neki. Idegenekkel általában alig beszél.
Bólintottam. Mit mondhattam volna? Hogy az anyja épp most nevezett apátlan kis élősködőnek azon a nyelven, amelyet ő ugyan magániskolában tanult, csak éppen soha nem sajátított el?
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz