Emese nem keresett. Három hét alatt egyszer sem. Az az asszony, aki mindig talált számomra valami angol szót, hirtelen minden nyelven egyszerre elnémult.

Kristóf viszont mindennap telefonál. Üzeneteket ír, hogy az egész iroda szeme láttára tettem tönkre a családját. Hogy ezt otthon is meg lehetett volna beszélni, csendben, emberi módon. Hogy az apja persze hibázott, de miért kellett ezt így, a partnerek előtt, az igazgatótanács jelenlétében, nyilvánosan. Azt is írja, hogy az anyja azóta ki sem jön a hálószobából. Nem ordít, nem vádaskodik durván. Ugyanazzal a puha, sértődött hanggal ír, mint mindig. Én pedig nem veszem fel.

A gyűrűt futárral küldtem vissza. Vékony volt, finom, gyönyörű darab; tényleg ő választotta. Még most is sajnálom, hogy valaki, akinek ilyen jó ízlése van gyűrűkben, egész életében azt fogja választani, hogy nem vesz észre semmit.

A munkahelyemről is eljöttem. Nem azért, mert elküldtek volna – éppen ellenkezőleg, marasztaltak. Csakhogy egy olyan holdingnál, ahol a majdnem apósom az igazgatótanácsban ül, én pedig éppen az ő saját szavait fordítottam ellene, nem lehet tovább dolgozni. Már régebb óta hívtak egy másik, nemzetközi céghez, amelynek projektjei az egész világra kiterjednek. Elfogadtam az ajánlatot. Az első megbízásom egy hónap múlva lesz, Genfben. Három nyelv, hatalmas terem, idegen, fontos emberek, akiknek eszükbe sem jut majd, hogy a fülkében ülő csendes lány minden egyes szavukat érti.

Amikor anyának elmeséltem, csak ennyit mondott:

– Na végre. Visszaadtad nekik ugyanazzal az apróval.

Emlékeztettem a saját szabályára: úgy kell válaszolni, hogy a bolond észre se vegye, már veszített. Elgondolkodott, aztán vállat vont.

– Néha, kislányom, igenis észre kell vennie. Különben mi értelme?

Nem tudom, igaza van-e.

Fél éven át ültem az asztaluknál, és magamban fordítottam minden aljasságot, amelyet odavetettek nekem, abban a hitben, hogy olyan nyelven beszélnek, amelyhez én sosem érek fel. Hallgathattam volna tovább is. Elmondhattam volna mindent halkan, otthon, Kristóf fülébe súgva, és talán megmentettem volna az esküvőt, a vőlegényt, meg a hetedik emeleti udvarias vacsorákat is, kilátással a folyóra.