– Dóra? Te meg hogy kerülsz ide? – préselte ki magából.

Közben már többen is közeledtek felénk: a fórum szervezője, az igazgatótanács két tagja, a német üzleti partner a saját tolmácsával, és még néhány vendég pohárral a kezében. Szünet volt, mindenki örült valami ürügynek, hogy kis körbe rendeződve beszélgessen.

– Dolgozom – mondtam higgadtan, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. – Én vagyok ennek a fórumnak az egyik szinkrontolmácsa. A főfülkében ülök. Azt az előadást, amelyet ön fejhallgatón keresztül hallgatott, Gábor úr, én fordítottam. Angolról, németről, franciáról. Hét éve ezt csinálom.

A csönd hirtelen sűrű lett, szinte tapintható.

– Most pedig – folytattam, miközben a német partner felé fordultam, és hibátlan angolságra váltottam –, engedje meg, hogy lefordítsam a vendégeinknek, miről beszéltek itt az imént. Angolul. Elvégre ez a hivatásom. A pontos fordítás.

És lefordítottam. Egyenletes hangon, nyugodtan, minden fölösleges érzelmi árnyalat nélkül, pontosan úgy, ahogyan bármelyik szakmai előadást szoktam. A harmadik mellékletről és azokról a számokról, amelyek nem egyeznek az eredetivel. Az üzleti partnerekről, akiknek „iskolai angolja” van, és majd aláírják úgyis, anélkül hogy alaposan átnéznék. A butácska menynek szánt szép, szívecskés papírról. És arról, hogy mindenkinek megvan az ára.

Egyetlen saját mondatot sem tettem hozzá. Nem is volt rá szükség. Csupán kimondtam hangosan azt, amit ők maguk mondtak ki, abban a biztos hitben, hogy sötétben beszélnek.

A német partner mosolya már a második mondatnál eltűnt. A harmadiknál letette a poharát. A fórum szervezője falfehérré vált. Az igazgatótanács egyik tagja lassan Gábor felé fordult.

Emese kinyitotta a száját, de sem magyarul, sem angolul nem talált egyetlen szót sem. Aznap este először történt meg, hogy a mindig olyan készséges nyelve mindkét irányban felmondta a szolgálatot.

Gábor egy lépést tett felém.

– Fogalmad sincs, mit művelsz – sziszegte.

– Dehogynem – feleltem, és egyenesen a szemébe néztem. – Szóról szóra értem. Ez az egyetlen dolog, amihez igazán értek.

Azzal megfordultam, és visszamentem a tolmácsfülkébe. A szünetnek mindjárt vége volt, kezdődött a második előadás. A munka az munka.

Az üveg mögül, miközben feltettem a fejhallgatót, még láttam, ahogy a német partner élesen magyaráz valamit a szervezőnek, az igazgatótanács tagjai körbeveszik Gábort, Emese pedig szinte beleroskad az ablak melletti fotelbe. A hangok már nem jutottak el hozzám; lezártam a csatornát. Ennyi bőven elég volt.

A kezem nyugodtan pihent a vezérlőpulton. Amikor belekezdtem a következő előadás tolmácsolásába, a hangom egyetlen pillanatra sem remegett meg.

A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Kristóf. Egyszer. Aztán megint. Harmadszor is. Kijelzővel lefelé fordítottam a készüléket, és visszatértem a munkámhoz.

Három hét telt el.

Az esküvő elmaradt. Nem én mondtam le; egyszerűen összeomlott magától, úgy, ahogy egy vonatjárat is megszűnik, ha leszakad előtte a híd. Gáborra a fórum után nagyon kellemetlen beszélgetés várt az igazgatótanáccsal, majd egy még kellemetlenebb a német féllel, amely onnantól kezdve minden szerződés minden mellékletét külön ellenőrizni akarta. Hogy ebből végül mi lesz, nem tudom. És nem is akarom tudni.