Ekkor hangokat hallottam. Ismerős hangokat.

Gábor és Emese a szolgálati bejárattól alig pár lépésre, a panorámaablak mellett álltak, pohárral a kezükben, és láthatóan pihentek egy kicsit a hivatalos program után. Velük volt az a német partner is, akinek az előadását az imént fordítottam, valamint a németek saját tolmácsa. Mindannyian angolul beszéltek. Egyvalakit leszámítva mind biztosak voltak benne, hogy pontosan értik, mi történik.

– Kristóf jó kislányt fogott ki – mondta Gábor könnyed társasági hangon a németnek, pohárral a kezében. – Csendes. Könyveket fordít. Pont jó a mi fiunk mellé. Neki árnyék kell, nem napfény.

A német udvariasan bólogatott.

– Ami pedig ezeket a hazai szerződéseket illeti – folytatta Gábor halkabban, és közelebb lépett hozzá –, ne aggódjanak a harmadik melléklet megfogalmazása miatt. Az ottani partnereim nem igazán értenek magyarul, az angoljuk pedig legfeljebb iskolai szint. Azt a fordítást fogják aláírni, amit eléjük teszünk. Abban pedig már a mi számaink lesznek, nem azok, amelyek az eredetiben szerepelnek.

A német zavartan felnevetett, úgy, ahogy az ember akkor nevet, amikor nem tudja eldönteni, tréfát hallott-e vagy beismerést.

Emese mellette állva, pezsgőjéből kortyolva, angolul tette hozzá:

– A menyünkkel is ugyanez lesz. Kap majd egy szép papírt szívecskékkel, belül meg ott lesz a szerződés. Mosolyog, szegény kis butuska, azt hiszi, megszerettük. Az esküvő után majd rájön, mit írt alá.

Gábor ekkor koccintott a némettel, és kimondta azt a mondatot, amely végleg eldöntött mindent. Egyszerűen, közönyösen, mintha csak az időjárásról beszélne.

– Mindenkinek ára van. A menyeknek, a partnereknek és a tolmácsoknak is. Csak azt kell tudni, melyikük tud számolni, és melyikük nem.

Én a fal üvegén túl álltam, a kezemben egy teljesen kiürült pohárral.

Fél éven át lenyeltem a lekezelést. A liftes megjegyzést, az apátlan gyerekről szóló célzást, az olcsó parfümöt, mindent. Azért tűrtem, mert ők Kristóf családja voltak. Mert szerettem őt. Mert azt hittem, amit mondanak, valójában nem ér el hozzám. Csakhogy ez most más volt. Nem egy rosszindulatú vacsoraasztali odaszúrást hallottam. Azt hallottam, ahogy az az ember, aki percekkel korábban még apáskodó mosollyal nézett rám, átveri azokat az üzleti partnereket, akiknek aznap dolgoztam. Hallottam, hogy az eljegyzésemet szívecskés csapdaként emlegetik. És hallottam azt is, hogy engem, hét év tapasztalattal rendelkező szinkrontolmácsot, hangosan besorolnak azok közé, akik „nem tudnak számolni”.

Akkor valami végre átkattant bennem.

Nem düh volt. Nem hirtelen fellobbanó indulat. Inkább az a hideg, metszően tiszta felismerés, amely akkor érkezik meg egy tolmácshoz, amikor az előadó hirtelen felgyorsít, te pedig egyetlen pillanat alatt tudod: menni fog. Letettem a poharat. Kihúztam magam. Aztán kiléptem a személyzeti folyosóról, és egyenesen odamentem hozzájuk, a panorámaablak mellé.

– Jó estét – szólaltam meg magyarul. – Gábor úr. Emese asszony.

Az arcuk látványa önmagában megérte az elmúlt hat hónapot. Emese úgy bámult rám, mintha a liliomokkal teli váza kezdett volna beszélni. Gábor összehúzta a szemét; először fordult elő, hogy valóban megnézett magának.