Kristóf boldog szemmel nézett rám, és semmit sem értett. Ugyanazokat a mondatokat hallotta, amelyeket én. Ugyanabban a drága iskolában tanult angolul, mint amilyenre a hozzá hasonló családok gyerekei jártak. Csakhogy neki ez nem jelentett semmit. Zaj volt. A szülei elegáns, ismerős háttérzenéje, amelyet gyerekkora óta megtanult nem meghallani.

– Miért dermedted le? – súgta oda. – Rosszul vagy?

– Semmi baj – feleltem. – Csak boldog vagyok.

Azt hiszem, életemben még soha nem volt olyan nehéz kimondanom azt a szót, hogy boldog.

Óvatosan letettem az evőeszközt, aztán kortyoltam egy keveset a vizemből, hogy visszataláljak a hangomhoz és az arcomhoz. A hátam egyenes maradt. A tartásomat bármilyen helyzetben meg tudom őrizni; erre is megtanít az üvegkalitka, amelyben dolgozom. Belül már nem zavarodottság volt. Az elmúlt. A helyére valami hideg és nyugodt költözött, ugyanaz az érzés, amely az első közös vacsora óta érlelődött bennem. Most végre nevet kapott.

Az este hátralévő részében mosolyogtam rájuk. Nevettem a tréfáikon. Hagytam, hogy Emese anyás mozdulattal eligazítsa az arcomba hullott tincset. Tökéletes leendő meny voltam: hálás, hajlékony, kissé együgyű. Pontosan olyan, amilyennek látni akartak.

Hadd higgyék, hogy megszelídítettek. A megszelídített állatban éppen az a veszélyes, hogy az idomár egy idő után már nem fél tőle.

Hazafelé Kristóf terveket szövögetett. Hol fogunk lakni, mikor legyen az esküvő, hány gyerekünk lesz. Én hallgattam, bólogattam, szerettem őt, és közben egyre tisztábban értettem, hogy ez a kedves, puha lelkű ember egész életében azt fogja választani, hogy nem vesz észre dolgokat. Nem gonoszságból. Hanem mert a kényelemhez szokott. Mindig elengedi majd a füle mellett az anyja angol mondatait, mert így békésebb.

Én viszont ezt már nem tudtam tovább csinálni.

Egy héttel később a holding éves fórumot tartott. A legnagyobb esemény volt, amióta hét éve ott dolgoztam. Külföldi partnerek érkeztek, jelen volt az igazgatótanács, két kabinban folyt a szinkrontolmácsolás. Nekem a főterem jutott.

Akkor még nem sejtettem, hogy Gábor és Emese is ott lesz. Ő az igazgatótanács tagjaként. A felesége pedig mint egy igazgatótanácsi tag felesége. A sors néha úgy osztja le a lapokat, hogy az ember a saját szemének sem akar hinni.

A fórum már a harmadik órájánál járt. Fent ültem a terem erkélyén kialakított üvegkabinban, fejhallgatóval a fülemen, és egy német partner logisztikáról szóló előadását fordítottam. A hangom nyugodt volt, a levegővételem egyenletes, a kezem pihent a pulton. Ilyenkor megszűnök önmagam lenni. Csak a beérkező idegen beszéd létezik, meg az én hangom, amely kilép belőle a másik oldalon. Közöttük pedig egy vékony, feszes húr, amelyet egyetlen másodpercre sem szabad elszakítani.

A szünetben levettem a fejhallgatót, hogy igyak egy korty vizet. A szinkrontolmács kabinja különös szerkezet: kívülről szinte semmi sem hallatszik ki belőle, viszont ha a technikai csatorna nyitva marad, és a közelben beszélnek, a hang meglepően tisztán bejut. A másik kabinban dolgozó kollégám kiment dohányozni, és maga mögött nem csukta be rendesen a szolgálati folyosóra nyíló ajtót.