Kedvesek voltak.

Gábor kihúzta nekem a széket. Emese megjegyezte, hogy a ruhám „meglepően jól áll”. A főételnél Gábor megkocogtatta a késével a poharát, felállt, és tósztot mondott. Arról beszélt, hogy a család a legfontosabb, hogy örül, amiért a fia megtalálta a társát, és hogy rólam kiderült: „van tartásom és eszem is”. Egyenesen rám nézett, miközben mosolygott, és ez a mosoly most először a szeméig ért.

Összezavarodtam. Őszintén. Hat hónapon át építettem magamban ellenük a páncélt, és hirtelen úgy tűnt, mintha fölöslegessé vált volna. Lehet, hogy mindent én találtam ki? Lehet, hogy valóban csak hosszabb idő kellett nekik, hogy megszokjanak, és mostanra elfogadtak?

Kristóf ragyogott. Az asztal alatt megszorította a térdemet, és a fülemhez hajolva suttogta: „Látod? Mondtam én. Megszerettek.” Én pedig, ostoba módon, hittem neki. Megengedtem magamnak, hogy végre kifújjam a levegőt. Megengedtem magamnak az óvatos meleg első hullámát.

hogy lassan szétterüljön bennem.

Emese akkor poharat emelt rám. A vendégek tapsolni kezdtek, a pincér pezsgőt töltött, a buborékok vékony, fényes szálakként futottak fel a pohár falán. Citromillat keveredett a gyertyák viaszszagával, és egy rövid pillanatra tényleg elhittem, hogy nem vagyok más, csak egy menyasszonyjelölt egy szép eljegyzési vacsorán, akit végre befogadtak.

Én is megemeltem a poharam, és megköszöntem Gábornak. Őszintén, melegen, fél év óta először anélkül, hogy közben belül védekeztem volna. Gábor apásnak tűnő lágysággal biccentett felém.

Aztán közelebb hajolt a feleségéhez. Az arca továbbra is ugyanazt a kedves, vendégeknek szánt mosolyt viselte, de halkan, angolul odasúgta:

– Well done. She swallowed it whole.

Szép munka. Az egészet lenyelte.

Emese, miközben továbbra is rám mosolygott, ugyanazon a nyelven válaszolt, és közben a poharát az ajkához emelte:

– Természetesen. Az ilyenek mindig ki vannak éhezve egy kis melegségre. Mostantól kezelhetőbb lesz. Az esküvő után pedig a szerződés mindent a helyére tesz. Egyetlen forintot sem visz el ebből a családból, bármi történjen is.

– A házassági szerződés nagyszerű találmány – értett egyet Gábor, miközben az asztal túlsó végén koccintott az egyik üzleti partnerével. – Romantika a butuska lányoknak, papírmunka az okos embereknek.

Az a melegség, amely az imént még szétnyílt bennem, egy csapásra megdermedt. Lassan, nyúlósan, mint a gyertya alatt az abroszra csöppenő viasz.

Ott ültem a magasba emelt pohárral és az arcomra fagyasztott mosollyal. Most már én játszottam azt a játékot, amelyet ők fél éven át olyan tökéletesen műveltek. Kívül semmi sem látszott. Belül azonban hirtelen üres lett minden, és olyan csönd támadt bennem, mintha valaki elzárta volna a világ hangját.

A köszöntő, a gyengéd szavak, a „jellem és ész” dicsérete mind csak előadás volt. A legjobban sikerült előadásuk. Nem engedtek fel. Nem békültek meg velem. Egyszerűen rájöttek, hogy ostorral nem tudnak megtörni, ezért elővették a mézesmadzagot. Megszelídíteni. Engedelmessé tenni. Aztán jöhet a papír, amelyből előre kihúznak engem, mint fölösleges tételt egy számításból.