– Ja, és egyébként – élénkült fel hirtelen Kristóf, majd az asztal felé fordult, és hangosabban folytatta. – Anya, tudtad, hogy Dóra nem is egyszerű magántanár? Komolyan foglalkozik nyelvekkel. Igazából én sem tudom pontosan, mi a neve annak, amit csinál, valami fordítói, fontos dolog.

Megdermedtem. Hát ez volt az. A puska, amelyet nem én töltöttem meg. Kristóf a kezében tartotta az igazságot a szakmámról, és úgy forgatta, mint egy kisgyerek az éles fegyvert, fogalma sem lévén, mi lapul benne.

– Milyen érdekes – fordult felém Emese odaragasztott mosollyal. – És mit fordít, kedvesem? Porszívó-használati útmutatókat?

A vendégek udvariasan felnevettek. Gábor egy pillanatra rám emelte a tekintetét; azt a figyelmes, mérlegelő pillantását. És akkor megértettem, hogy most dől el minden. Ha kimondom az igazat, a játszma véget ér. Óvatosak lesznek, megválogatják előttem a szavaikat, én pedig soha nem tudom meg, mit gondolnak rólam valójában. Ha hallgatok, továbbra is vakfolt maradok számukra. A titkos szoba, ahová ők maguk sem néznek be.

A szobát választottam.

– Többnyire szépirodalmat – hazudtam könnyedén. – Regényeket. Unalmas, de fizetnek érte.

Emese azon nyomban kiengedett. Regények. Az nem komoly. Női elfoglaltság, valami jelentéktelen, az ő látóhatára alatt. Már fordult is vissza a férjéhez, és angolul odavetette, hogy „egy ponyvafordító pontosan az, amit egy olyan fiú megérdemel, aki nem hallgat az anyjára”.

Gábor bólintott. A szemét azonban nem vette le rólam azonnal.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, meddig bírom még ezt a szerepet. És egyáltalán: miért játszom tovább? Kristóf iránti szerelemből? Makacsságból? Vagy azért, mert valahol mélyen már érlelődött bennem egy hideg, nyugodt döntés, amelynek egyszerűen még nem jött el az ideje?

Kristóf egész úton arról beszélt, milyen kedves volt ma az anyja. Én fogtam a kezét, és hallgattam. Előttünk állt az eljegyzés. Étterem, pohárköszöntők, gyűrű. Hivatalos belépés abba a családba, amely liftnek és apa nélküli senkinek nevezett.

A sötét utastérben elmosolyodtam. Legyen hát étterem.

Az eljegyzést május végére tűzték ki. Az éttermet Gábor választotta: csendes, előkelő hely volt, tompított fényekkel és olyan pincérekkel, akik szinte árnyékként suhantak az asztalok között.

Én érkeztem elsőként. Leültem, kisimítottam a ruhámat, kihúztam a hátam. Hét év alatt a tolmácsfülkében hozzászoktam, hogy kezdés előtt érjek oda, és felmérjem a termet: hol vannak a kijáratok, honnan jöhet a zaj, merre fog terjedni a fő hang. Szakmai beidegződés. Aznap este nem a munkám miatt lett rá szükségem.

Kristóf már otthon, négyszemközt odaadta a gyűrűt. Szép volt: vékony, visszafogott, semmi hivalkodás. Ő választotta. Abban a percben annyira szerettem, hogy majdnem elfelejtettem, miért viselem el a családját. Majdnem.

A szülei jöttek meg utolsónak. Emese smaragdzöld ruhában, hajszálpontosan beállított frizurával, Gábor pedig olyan öltönyben, amely többe kerülhetett, mint amennyit én három hónap alatt kerestem. És ekkor valami egészen különös történt.