Emese jégért jött be.

– Drágám, azért óvatosan azzal a késsel – mondta nekem magyarul. – Az ön keze nincs ehhez szokva.

Bólintottam, és tovább vágtam a zöldet. Ő háttal állt nekem a hűtőnél, amikor belépett az egyik barátnője, és Emese halkan, angolul megszólalt. Biztos volt benne, hogy aki a konyhában dolgozik, az csak háttérzaj, a háttér pedig nem ért nyelveket.

– Képzeld csak el – kezdte Emese csilingelő, könnyed hangon.

– A mi Kristófunk, ilyen jövővel maga előtt… és akkor ez – csilingelte Emese. – Egy lány a semmiből. Se család, se név, se vagyon.

– Hátha szerelem? – kuncogott a barátnője.

– A szerelem egy év alatt elpárolog, a vezetéknevünket viszont egy életre megkapja. Tudod, mi ez? Felvonó. Talált magának egy liftet, amellyel egyetlen lépcsőfok megmászása nélkül feljuthat a legfelső szintre. Az én fiam pedig még az ajtót is tartja neki.

A kés megállt a kezemben. Nem azért, mert annyira fájt. Hanem mert ijesztően pontos volt. Ez dühített benne a legjobban: ez az asszony okos volt. Alantasak voltak a szándékai, de a szavai célba találtak. Lift. Hát persze.

Letettem a kést, megtöröltem a tenyeremet a konyharuhába, aztán feléjük fordultam. Mindketten rám néztek. Nyugodtan, kicsit felülről, úgy, ahogy az ember egy rosszkor odalépő felszolgálóra pillant.

– Emese, a jeget inkább tálkába tegyem, vagy osszam szét rögtön a poharakba? – kérdeztem teljesen egyenletes hangon.

– Tálkába, kedvesem.

Kivettem a jeget. Amikor elmentem mellettük, halkan, magyarul odavetettem, de nem Emesére néztem, hanem a barátnőjére:

– Tudják, a liftek csalóka szerkezetek. Nagyon könnyű bennük két emelet között ragadni. Főleg akkor, ha az ember azt hiszi, egyedül utazik.

A barátnő pislogott egyet. Emese alig észrevehetően megemelte az állát, mintha nem értené, honnan támadt hirtelen huzat. Én pedig kivittem a nappaliba a jéggel teli tálkát, s az arcomon olyan fehér nyugalom ült, mintha belül semmi sem mozdult volna meg.

Értik, nem lepleztem le magam előttük. Nem mondtam ki, hogy mindent értek. Csak visszafordítottam rájuk a saját gondolatuk formáját, biztosan tudva, hogy a jelentését úgysem rakják össze. Apró bosszú volt. Rejtett, gyerekes talán. De abban a percben ez tartott a víz felszínén.

Az asztalnál Gábor éppen valami szerződésről faggatta az egyik üzlettársát. A társaság nevetett, az evőeszközök finoman csilingeltek, rozmaring és drága bor illata keveredett a levegőben. Leültem Kristóf mellé, ő pedig, ahogy mindig, most is megkereste a kezemet az abrosz alatt.

– Miért vagy ilyen hallgatag? – súgta oda.

Eljött a pillanat. Mondhattam volna. Felé fordultam, és óvatosan, messziről próbáltam elindulni.

– Kristóf, neked nem tűnik úgy, hogy anyukád… elég hűvös velem?

Úgy sóhajtott, mintha századszor kérdezném meg tőle, miért szürke az ég.

– Ismered anyát. Az elején mindenkivel ilyen. Néha még velem is magázódik, ha mérges – mosolyodott el. – Ne rágódj ezen. Adj neki időt.

Időt. Minden vacsorán időt adtam nekik. Két hónapja adtam nekik időt, ők pedig arra használták, hogy újabb és újabb hasonlatokat találjanak ki rólam.