Anyám mindig azt mondta: ostobáknak ne ugyanazzal fizess, amivel ők neked; úgy válaszolj, hogy észre se vegyék, mikor veszítettek. Megittam a vizemet, és úgy döntöttem, kipróbálom, igaza volt-e.

– Emese, igaz, hogy fél életét Londonban töltötte? – kérdeztem magyarul, ártatlan hangsúllyal. – Biztosan gyönyörűen beszél angolul.

Az asztal körül mintha egy árnyalattal csendesebb lett volna minden. Emese kivirult. A dicséret láthatóan jobban esett neki, mint az étel.

– Ó, teljesen szabadon beszélem. Miért?

– Semmi különös – mosolyogtam rá ugyanolyan simán, ahogyan ő mosolygott rám egész este. – Csak a kiejtésén hallatszik a jó iskola. Azonnal érződik, ha valaki sokat… társalgott.

Bóknak vette, és még szélesebbre húzta a száját. Gábor viszont figyelmesebben nézett rám. Fél másodperccel tovább, mint ameddig az ember egy bútordarabot néz. Valami a hangsúlyomban megütötte a fülét; üzleti tárgyalásokhoz szokott hallása talán megérezte, hogy nem egészen azt mondtam, amit a szavaim jelentettek. Aztán elhessegette a gondolatot, és töltött magának konyakot.

Én pedig akkor értettem meg valami egyszerűt. Úgy beszéltek előttem, mintha ott sem volnék. Mintha a fülem egy fal lenne, amely mögött bármit ki lehet mondani következmény nélkül. Nekem viszont a kezemben volt valami, ami előttem egyetlen menyjelöltjüknek sem: kulcs a zárt szobájukhoz. Csakhogy erről ők mit sem sejtettek.

Hazafelé taxival mentünk. Kristóf arról beszélt, mennyire örül, hogy tetszettem a szüleinek. Én a vizes fényű utcai lámpákat figyeltem az ablakon túl, és azon gondolkodtam: most mondjam el neki? Vagy várjak, és nézzem meg, milyen mélyre képes elásni magát ez a két ember, miközben azt hiszik, sötétben ásnak?

A várakozást választottam. Akkor még azt hittem, átmeneti az egész. Hogy majd összecsiszolódunk. Hogy fél év alatt észreveszik bennem az embert.

Milyen naiv voltam.

Másnap reggel Kristóf kávét hozott, és közölte, hogy az anyja már meg is hívott minket a következő hétvégére. Újabb vacsora. Ugyanaz az asztal, ugyanaz a folyóra nyíló kilátás, ugyanazok a súlyos gyűrűk Emese ujjain.

– Elmegyünk? – kérdezte reménykedve.

– Elmegyünk – feleltem.

Valahol mélyen bennem pedig már kattogni kezdett a szakmai stopper. Az a belső óra, amely azt méri, meddig hiszi még a beszélő, hogy senki sem érti.

Két hónap alatt ötször jártam azon a hetedik emeleten. Öt vacsora. És egyetlen alkalom sem múlt el nélküle.

Megtanultam felismerni, mikor kezdődik. Többnyire a második pohár után. Emese finoman megérintette a száját a szalvétával, félig Gábor felé fordult, aztán könnyed, dallamos angolsága úgy folyt végig a salátástál fölött, ahogy a gyűrűi koccantak a kristályhoz. Én a desszert előtt kezet mostam, és a nyitva hagyott konyhaajtón át hallgattam, hogyan szednek darabokra.

Azon az estén vendégek is voltak. Gábor egyik üzlettársa a feleségével, és még egy pár „az ő köreikből”. Mindnyájuk arca ugyanolyan hibátlanul sima volt, és mind úgy tartották a villát, mintha egy magazinfotó kedvéért ültek volna oda. Felajánlottam, hogy segítek a konyhában. Az asztalnál szoborként ülni már elviselhetetlen volt, a zöldfűszerek aprítása viszont legalább elfoglalta a kezemet.