„„Csak nehogy pénzvadász legyen” — mondta Gábor angolul, miközben kedvesen mosolygott a menyasszonyra
Álszent mosolyuk gyomorforgató, én mégis csendben maradok.
– Idegesnek látszik. És az az olcsó parfüm… Ugyan honnan szedte össze?
Emese olyan nyugodtan ejtette ki a szavakat, miközben a pohara pereme fölött méregetett, mintha nem is ember lennék, hanem egy távoli falra akasztott kép. Gábor félmosollyal hozzátett valamit a „vidékies ízlésről”. Közben mindketten olyan kedves arccal néztek rám az asztal túloldaláról, hogy bárki, aki betéved, azt hihette volna: a leendő anyós és az apósjelölt rajonganak a menyasszonyért.
A szalvétát a számhoz emeltem, és hallgattam.
A lakásukban ültünk, a hetedik emeleten. Az ablakok a folyóra néztek, és még a levegőben is ott volt a pénz, meg a hatalmas vázába állított liliomok illata. Ez volt az első vacsorám Kristóf családjánál. Kristóf az asztal alatt megkereste a kezemet, megszorította, aztán odasúgta, hogy minden remekül megy, a szülei teljesen el vannak ragadtatva. Fogalma sem volt róla, mit csacsog az anyja angolul. Nekem viszont volt.
Hét éve ebből éltem. Angolból. Pontosabban három nyelvből, de az asztalnál erre senki sem volt kíváncsi. Amikor megkérdezték, mivel foglalkozom, Kristóf megelőzött, és büszkén közölte:
– Dóra nyelvekkel dolgozik, anya. Nagyon okos.
Emese bólintott, olyan arccal, mint aki egy idegen város időjárás-jelentését hallgatja.
– Nyelvekkel – ismételte angolul Gábornak, elnyújtva a szót. – Vagyis korrepetál. Aprópénzt szed óránként. Bájos.
– Csak nehogy pénzvadász legyen – felelte Gábor ugyanazon a nyelven, miközben a barátságos arckifejezése egy pillanatra sem változott. – Láttad a cipőjét? A fiunknak van miből élnie, erre ideállít ezzel.
A tányéromat bámultam, és számoltam. Nem a pénzt. A másodperceket addig, amíg fel nem akarok állni, és ki nem akarok menni az ajtón.
A szakmámban van egy szabály: a szinkrontolmács nem reagál a tartalomra. A beszélő sértegethet, fenyegethet, gúnyolódhat, neked ugyanazzal a hanggal kell továbbadnod a mondanivalót, mintha bevásárlólistát olvasnál. Évek alatt ez beépül az ember reflexeibe. Meghallod a mérget, és nem rándul meg az arcod. Azt hittem, ez csak munkahelyi képesség. Kiderült, hogy egy idegen család asztalánál is túlélési módszer.
– Kedveském, és a szülei mivel foglalkoznak? – kérdezte Emese már magyarul, olyan édeskés gyengédséggel, ahogy egy eltévedt kisgyereket szokás megszólítani egy áruházban.
– Anyukám zenét tanít. Apám nincs velünk, régen elment.
– Ó – tette a mellkasára a gyűrűktől nehéz kezét. – Milyen… megható.
Aztán rögtön a férje felé fordult, és angolul odavetette, hogy „az apa nélkül felnőtt lányok mindig az első férfiba kapaszkodnak, aki enni ad nekik”. A mosolya eközben egyetlen millimétert sem mozdult. Nem is a szavai ütöttek a legnagyobbat, hanem ez a mosoly. Sima volt, begyakorolt, és úgy fordult felém, mint egy reflektor.
Kristóf közelebb hajolt.
– Látod? Kedvel téged. Idegenekkel általában meg sem szólal.
Bólintottam. Mit mondhattam volna? Hogy az anyja az előbb nevezett apa nélküli szerencsétlennek azon a nyelven, amelyet ő drága magániskolában tanult, de valójában sosem sajátított el?
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz