– Ez az én időpontom volt, Gábor – mondtam csendesen. Nem akartam, hogy az egész váró hallja, de azt igen, hogy mindkét anya értse. – Évekig mindig a te anyád kapta meg. Te magyaráztad el nekem, melyik ág hová tartozik. Én most a te rendszered szerint jártam el: az én anyámé lett az én időpontom, a tiéd pedig november kilencedike. Öt hét. Nem fog vele történni semmi. Mások is várnak.

– Hetvenhét éves! Hajnal óta talpon van, hogy el ne késsen!

– Az enyém hetvennégy. És nemrég még a boltban ült a földön, a pénztár és a kenyérpult között.

– Ez bosszú.

– Nem. Ez sor. A te szabályaid szerint.

– Réka, ezt nem így kellene – szólalt meg anya.

Ott állt a kék mappáját két kézzel fogva, és hirtelen belém hasított, hogy ő és Katalin ugyanúgy kapaszkodnak a papírjaikba.

– Anya, menj be a rendelőbe.

Katalin begombolta a kabátja legfelső gombját, és nagyon egyenesen kihúzta magát. Nem emelte fel a hangját.

– Gáborkám, menjünk. Nem kell jelenetet rendezni – mondta, aztán rám nézett. – Rékám, én átadtam volna. Csak kérned kellett volna.

Kérhettem volna? Hiszen kértem. Tettekkel, éveken át, a saját időmmel, a saját benzinemmel, a saját idegeimmel. De ezt nem mondtam ki. Nem volt kész válaszom, kitalálni pedig nem akartam egyet.

– Ma nem megyek haza – vetette oda Gábor már az ajtóból.

– Ahogy gondolod – válaszoltam.

A nővér másodszor is kimondta anya nevét, és anya végül bement a rendelőbe. Még visszanézett rám. Pontosan úgy, ahogy régen nézett, amikor rosszat tettem, és látta rajtam, hogy nem fogok bocsánatot kérni.

Az előcsarnok lassan kiürült. A padon csak egy toll maradt. Katalin mindig a sajátját hordta magával, aranyszínű kupakkal, mert nem szeretett rendelői tollakkal aláírni. Odaadtam Eszternek.

– Add majd vissza neki, ha jön.

Leültem arra a székre, amelyen az előbb még az anyósom ült. A műanyag ülőlap még őrizte a teste melegét. Minden lezajlott, és csak akkor kezdett remegni a térdem. Figyeltem magamra, úgy, ahogy az ember egy sérült végtagra figyel: fáj? Nem. És ez lepett meg a legjobban.

Anya kijött a rendelőből, és csak ennyit mondott:

– Barnabás azt mondta, jó, hogy eljöttünk. A gyógyszereket majd otthon megmutatom.

Az út túloldalán lévő kávézóban evett egy túrós palacsintát, aztán kijelentette, hogy Katalinnal akkor sem lehet így bánni, és különben is száraz a palacsinta.

– Tudom, anya – mondtam.

És rendeltem még egy teát.

Gábor azon az estén nem jött haza. Később tudtam meg, hogy Márknál aludt. Annál a Márknál, aki a kék ághoz tartozott.

Eltelt öt hét. Katalin holnap végre eljut Barnabáshoz, az időpontját visszaigazolták. Az aranykupakos toll azóta is Eszter fiókjában hever, senki nem ment érte. Az anyósomat nem hordom többé sehova. Ő nem hív, én pedig nem ajánlkozom.

Gábor Márknál lakik. Szerdánként jön el az ingjeiért, nagyon korán, amikor én már dolgozom. Nem telefonál. Én sem hívom. Egyszer azért írt: „Ha készen állsz bocsánatot kérni, beszélhetünk.” Nem válaszoltam. A közös bankkártya a komódban van, hozzá sem nyúlok. A családi csoport néma, Márk nem tért vissza. Nóra egyszer küldött üzenetet: „Ezt nem teszi az ember a férjével.” Azóta ő sem ír. Ismerősökön keresztül hallottam, hogy Katalin mindenkinek azt meséli, a menye elvette tőle az orvosát.

Anya közben megszokta, hogy órára pontosan szedje a gyógyszereit, és ha megkérdezem, hogy van, azt feleli: „Megvagyok.” A gyógyszerek árát nem akarja elfogadni, nem szeret tartozni senkinek, ezért a bankjegyeket az enciklopédiája lapjai közé csúsztatom. Barnabás visszarendelte kontrollra. Az is fizetős lesz, és megint én állom. Még mindig számolok.

Túl messzire mentem, amikor anyának adtam azt az időpontot? Vagy Gábor „én erre nem szerződtem” mondatára nem is lehetett másképp felelni?