Vasárnap átmentem anyához, és kivettem a komódból a kék mappát, amelyben a leleteit tartotta.

– Anya, holnap nyolckor érted jövök. Barnabáshoz megyünk. Van időpont.

– A vejem azt mondta, fizetősre nem megyünk.

– A vejem nem pénztár. Én fizetem.

– Miből? Én nem kértem, hogy belerángassatok ebbe.

– A sajátomból, anya.

Úgy nézett rám, ahogy gyerekkoromban szokott, amikor gyanúsan jókedvűen értem haza az iskolából.

– Te valamire készülsz.

– A holnapra készülök – válaszoltam.

Hétfőn húsz perccel nyolc után már a betegfelvétel termináljánál ültem, anya pedig a folyosói padon várakozott. Eszter ott volt mellettünk ügyeletben. Egyetlen perc alatt elintéztem mindent, gyorsabban, mint ahogy meggondolhattam volna magam. Katalin időpontját áttettem az első szabad novemberi helyre. Az értesítés elindult a telefonjára, én pedig pontosan tudtam, mi lesz a sorsa.

Nem fogja elolvasni. Katalin az ilyen értesítéseket reklámnak nézi, és gondolkodás nélkül törli őket. A felszabadult időpontot Kovács Judit nevére rögzítettem. A teljes vizsgálati csomagot, harmincnyolcezer forintot, a saját külön kártyámról fizettem ki, arról, amelyikről Gábor nem is tudott. Évek óta oda gyűltek a jutalmaim, alkalmi munkáim pénzei, ő pedig egyszer sem kérdezte meg, miből veszek ajándékokat az édesanyjának.

Eszter rám nézett, és megkérdezte, tényleg komolyan gondolom-e. Aztán halkan hozzátette, hogy Katalin mégiscsak az anyósom.

– Ott meg az én anyám ül – feleltem.

Eszter nem vitatkozott. Szó nélkül visszaadta a bankkártyámat. Nem is nagyon lett volna mit mondania. A hallgatása nagyjából ezt jelentette: ezt most te vállalod.

Öt perccel kilenc előtt Katalin belépett az előcsarnokba. Ballonkabát, kis kalap, az igazolványát két kézzel szorította, mintha valami törékeny tárgy lenne. Régebben mindig én jelentkeztettem be a bejáratnál lévő terminálon, aztán karon fogva elkísértem a rendelőig. Gábor ebből soha semmit nem látott. Ő csak odahozta az anyját az ajtóig, aztán félreállt a fal mellé, és a telefonját nyomkodta.

Katalin leült a rendelővel szemben. Így történt, hogy a két anya éppen egymással szemben várakozott, nagyjából öt méterre egymástól. Udvariasan biccentettek, úgy, mint két idegen, akik véletlenül egy fülkébe kerültek a vonaton. Gábor észrevette anyát, összevonta a szemöldökét, de én olyan arccal álltam a betegfelvételnél, hogy végül nem kérdezett semmit.

Kilenc tízkor kinyílt a rendelő ajtaja.

– Kovács Judit!

Anya azonnal felállt. Katalin is félig felemelkedett.

– Elnézést, kisasszony, itt valami félreértés lesz. Nekem erre az időpontra van foglalásom.

– Katalin asszony időpontja novemberre került át – mondta a nővér, miután belenézett a tabletbe. – Erről értesítést kellett kapnia.

Gábor olyan hirtelen indult a pult felé, hogy a lépteit tisztán hallottam a kövön.

– Az anyám időpontja. Mi történt vele?

– Egy munkatárs áthelyezte – felelte Eszter, és nem rá, hanem mögé, egyenesen rám nézett.

Gábor megfordult. Először nem talált szavakat. Aztán egyszerre túl sok is lett belőlük.

– Te voltál?! Az anyám egészségéről van szó!