Nóra ezt írta: „Réka, ezt miért kellett Katalin előtt? Ez családi ügy!”

Katalin csak ennyit küldött: „Gyerekek, ne veszekedjetek. Hétfőn nyolcra készen leszek.”

Gábor viszont nem írt semmit. Inkább bejött.

– Te most kiteregettél engem az anyám előtt. Felfogod, ez hogy nézett ki? Ott ül szemüvegben, és azt olvassa, hogy a menye az én személyes feljegyzéseimet lobogtatja az egész rokonság előtt. Nóra már fel is hívta. Anya ma éjjel nem fog aludni.

– Te voltál az első, aki az én anyámat kirakta a te anyád elé. Csak nálad ezt „keretnek” hívják, nálam meg „táblázatnak”.

– Ez nem ugyanaz! Én a keretről mondtam igazat. Te meg idekeverted Márkot. A fiú most…

– A fiú magától lépett ki. Huszonhat éves.

Gábor halkabbra vette a hangját, de a tekintete ugyanolyan kemény maradt.

– Anyának vérnyomásproblémája van. Ha rosszul lesz a te táblázataid miatt, az a te lelkeden szárad.

Ezen a ponton majdnem elmosolyodtam. Nem azért, mert vicces volt, hanem mert ő maga vette elő azt az érvet, amelyet aztán elém tett.

– Akkor az egészség mégis beleszámít a keretbe – mondtam. – Csak nem az én anyám egészsége.

– Ne forgasd ki a szavaimat.

– Nem kiforgatom. Felírom.

Kinyitotta a száját, mintha folytatni akarná, aztán mégsem mondott semmit. Az elmúlt napokban először fordult elő, hogy nem maradt nála újabb pont a listán. Sarkon fordult, és visszament a dolgozószobába, ahol a kihúzható kanapénk áll.

A telefont kijelzővel lefelé tettem az asztalra, és csak akkor vettem észre, hogy a vállam, amelyet kedd óta szinte a fülemig húztam, végre lejjebb ereszkedett. Úgy vettem a levegőt, mint hosszú lépcsőzés után. Egy perc múlva röviden megrezzent a készülék: anya írt. „Megvagyok.” Ponttal a végén. Visszaírtam: „Tudom.” Így beszélünk egymással, amikor már egyikünknek sincs mit hozzátennie.

Később Nórától jött privát üzenet: „Megaláztad. Mégiscsak férfi.” Nem válaszoltam. Milyen alapon döntheti el ő, hogy ebben a történetben kinek van joga megsértődni?

Szombat reggel Gábor maga jelent meg a konyhában, hivatalos arccal. Jobb lett volna, ha a dolgozószobában marad.

– Anya kérte, hogy szóljak – mondta, közben a bögréjét nézte. – Hétfőn nyolcra készen lesz. Én viszem, elkéredzkedtem.

– Rendben – feleltem.

– És még valami. Ne legyen ebből sértődés. A te anyádat elviszed majd a tb-s úton, ahogy mindenki más is. Három hetet kibír, nem történik vele semmi. Túl sok mindent veszel magadra. Engedd el, működik a rendszer.

Nem volt benne harag. Tárgyilagosan beszélt, mintha egy szállítási határidőt közölne. A halántékomnál éreztem, milyen erősen lüktet a vér. Az arcom égett, az ujjaim viszont jéghidegek lettek. A teáskanál kicsúszott a kezemből, és csilingelve a járólapra esett, de le sem hajoltam érte.

– Valami baj van? – kérdezte Gábor.

– Nincs – mondtam. – Minden világos.

Bólintott, elégedetten. Ha világos, akkor szerinte meg is állapodtunk.

Valójában nem hétfőn döntöttem el mindent. Ott, abban a konyhában dőlt el, abban a pillanatban, amikor a kanál leesett. Fejben már végigszámoltam: az üzenet el fog menni, de nem fogják elolvasni; az időpont felszabadul, de senkinek sem tűnik fel azonnal. A többi már csak technikai részlet volt, a technika pedig az én terepem.