Csütörtök reggel bejelentettem anyát neurológushoz tb-alapon. A legközelebbi időpont október huszonhatodikára szólt. Attól a naptól számítva, amikor leült a bolt padlójára, ez huszonhét nap volt, és nem néztem tovább a számot, mint amennyi a gomb megnyomásához feltétlenül kellett. Anya egyetlen szót küldött: „Rendben.” A mi családunkban ez a szó régóta hőmérő helyett működött. Ő a pontokat úgy rakta az üzenetek végére, mint más a pecsétet.

A munkahelyemen odamentem Eszterhez, a recepció vezetőjéhez.

– Barnabásnál nem szabadult fel véletlenül valami időpont?

– Réka, novemberig tele van. Ha valaki lemondja, egy percen belül elviszik, te is tudod.

– Tudom. De azért nézz rá, kérlek. Hátha mégis megmozdult valami.

– Ha lesz üres hely, szólok. Csak… – Eszter egészen halkan tette hozzá: – az egyetlen októberi idősáv, ami nála mozdítható, az a tiéd, a dolgozói időpont. A többi be van betonozva.

Bólintottam, de nem feleltem. Csak elraktároztam magamban.

Péntek este a telefonom egymás után négyszer rezgett meg. A „Szél család” nevű közös csoportot sosem szerettem: benne volt Gábor, én, Márk, Katalin és Gábor unokatestvére, Nóra, aki rózsás képeslapokat küldözgetett mindenkinek, mellé jó egészséget kívánva. Anya ájulásáról már mindannyian tudtak; Gábor még szerdán elmesélte Katalinnak, természetesen a saját változatában.

Katalin ezt írta: „Réka drágám, hogy van anyukád? Gyertyát gyújtottam érte. És a hétfőt ne felejtsétek el, nyolcra készen leszek.”

Gábor válaszolt. Olyan higgadtan és pontokba szedve, ahogy a beszállítóknak szokott írni: „Anya, minden érvényes, Réka intézte az időpontot. Csak Rékánál most az a hangulat, hogy a közös kasszánkból az összes rokonát finanszírozni kellene. Én az elején megmondtam: az ő anyjára nem vállaltam kötelezettséget. Egy keret van.”

Nóra azonnal odabiggyesztett egy nevető fejet, aztán hozzátette: „Réka, tarts ki!”

Kétszer is végigolvastam Gábor üzenetét. Ott ült a szomszéd szobában, egy vékony fal választott el bennünket, tehát ha akarta volna, mindezt a szemembe is mondhatja. Csakhogy akkor rajtam kívül senki sem hallotta volna. Neki pedig éppen az kellett, hogy mindenki lássa. Mit akart ezzel bizonyítani? Valójában pontosan ez volt a különbség aközött, hogy a konyhában mondja: „nem vállaltam”, vagy a családi csoportban.

Megnyitottam a galériát, és kikerestem a képet a kék sorral. Gyorsan begépeltem: „Ha már mindenki előtt beszélünk róla. Gábor táblázatot vezet a kiadásokról. A kék jelölés Márké: egy év alatt tizenhét utalás, alkalmanként 18 000 Ft, összesen 306 000 Ft. Anyának egy vizsgálat Barnabásnál 18 000 Ft. Egyetlen alkalom. Ennyi az egész keret. Katalin, a hétfői időpontja változatlan. Nem az első éve tartom fenn magának. Egyelőre még.”

Az „egyelőre” szón külön megakadt a szemem. Magától csúszott ki belőlem, mégsem töröltem ki. Akartam én ezt kiteregetni a közös csoportban? Nem. De azt sem bírtam tovább szó nélkül nézni, hogy anyámat egyszerűen áttegyék a „vegyes költségek” közé.

Elsőként Márk reagált: „Én amúgy semmit nem kértem.” Egy másodperccel később már meg is jelent az értesítés: Márk kilépett a csoportból.