Gábor már a konyhában ült, előtte nyitva a laptop.

– Beszéltél az anyámmal.

– Igen. – Fel sem nézett a képernyőről. – Tisztességesebbnek tartottam, ha én magyarázom el neki, mint ha hamis reményekben hagyjuk. Te magánorvost ígértél neki úgy, hogy a költségvetésről nem egyeztettünk. Én tájékoztattam. Nyugodtan, udvariasan, magázva. Judit egyébként teljesen normálisan fogadta. Értelmes nő.

– Úgy fogadta, ahogy az az ember szokta, akit gyerekkora óta arra neveltek, hogy ne panaszkodjon. Ez nem ugyanaz.

Felém fordította a telefonját. A piros oszlop már nem volt üres: megjelent benne egy új sor. „J. K., telefonos tájékoztatás – nulla.” Gábor még a saját hívását is bevezette a táblázatába, amit az anyámmal folytatott. Egy pillanatig azt sem tudtam, nevessek-e, vagy inkább ordítsak.

– Réka, ez nem az anyádról szól. Hanem a rendszerről – folytatta. – Első pont: a gyerek befektetés. Márknak lakáshitele van, huszonhat éves, most építi az életét. A befektetés megtérül. Második pont: az egészség fogyasztás. A fogyasztást tervezni kell, nem utólag kapkodni. Harmadik pont: a váratlan kiadásokat előre kell egyeztetni.

– Nyisd meg a kék részt, és olvasd fel hangosan.

Úgy nézett rám, mint aki azt kéri tőle, hogy olvassa fel a vasaló használati utasítását, de végül megnyitotta. Eleinte magabiztosan, egyenletes, irodai hangon olvasta: „Márk, kérésre. Márk, kérésre. Márk, kérésre.” Aztán egyre halkabb lett, mert a sorok nem akartak elfogyni, az összegek pedig mind ugyanazok voltak, mintha sablonból nyomtatták volna őket. Én nem számoltam hangosan. Magamban számoltam, mert ebben az egészben már csak ezt hagyták meg nekem.

– Hallod te, mit olvasol? – kérdeztem.

– Ez a lakáshitel.

– Ezek a te utalásaid. Ugyanaz az összeg, sor egymás után, mint valami előfizetés.

Elővettem a telefonomat, és lefotóztam a képernyőjét: az egész kék oszlopot, mielőtt még bezárhatta volna. A kattanás sokkal hangosabbnak tűnt, mint vártam. Gábor azonnal követelte, hogy töröljem, mert ezek az ő személyes jegyzetei. Azt mondtam, nem: ez beszámoló arról, hogyan élünk.

– Rendben. – Rögtön lecsukta a laptopot. – Ha azt akarod, hogy anyád magánorvoshoz menjen, fizesd ki te. Én nem tiltom meg.

– Köszönöm az engedélyt.

Bement a szobába, és nagyon finoman húzta be maga mögött az ajtót, csapódás nélkül. Aki biztos a saját igazában, az nem vagdossa az ajtót. Én még egy percig a folyosón álltam, és azt hallgattam, ahogy a hűtőben kattog a relé. Olyan érzésem volt, mintha nem is a férjemmel beszéltem volna, hanem egy rendkívül udvarias beléptetőkapuval: csak érvényes kártyával enged át, az enyém pedig régen lejárt.

Leültem, megnyitottam a fotót, és végül mégis végigszámoltam a sorokat, ujjal követve a képernyőn. Valaha ugyanígy számoltam át anyám könyvtárában a köteteket: polcról polcra haladva. Minden megvolt. Furcsa módon ez kellemesebb érzés volt, mint gondoltam.

Akkor még nem sejtettem, hogy két nappal később Gábor ugyanezt a mondatot a közös családi csoportban is el fogja ismételni – anyám, a fiunk és az unokatestvére előtt.