— Az én fuvarjaimat beírod a táblázatba? — kérdeztem.

— A fuvar nem kiadás, Réka. Te magad viszed anyámat, mert így akarod.

— Add ide a telefonod. Beírom én.

Felnevetett az orra alatt, és odaadta. Biztos volt benne, hogy úgysem írok bele semmit. Megkerestem a zöld vonal egyik üres celláját, és bepötyögtem: „Utazás, Réka, havonta négyszer, évi több mint hatvan óra. Díjazás: nulla.” Aztán visszanyújtottam a készüléket.

— Most már teljes az egyenleg.

— Az óra nem pénz — mondta Gábor, miután elolvasta a sort, és úgy fintorgott, mintha egy felesleges vesszőt talált volna egy szállítólevélen.

— Pontosan — feleltem.

Fogta a telefonját, és átment a szobába. Valószínűleg nem törli majd ki a bejegyzést; méltóságán alulinak tartaná. Én egyedül maradtam a konyhában, és csak akkor vettem észre, hogy még mindig a vízforralót szorongatom. Az ujjaim jéghidegek voltak, mintha nem is vízzel teli kannát, hanem a mélyhűtőből kivett üveget tartanék. Feltettem a lángra.

Felhívtam anyát.

— Hogy vagy?

— Semmi baj.

— Hatodik — mondtam.

Nem értette, mire célzok, de nevetni kezdett. Aznap először. Majdnem éjfélig beszéltünk, és a végén kimondta: „Jól van, elmegyek.” Ez a két szó nekem többet ért minden táblázatnál.

Éjszaka, amikor Gábor már aludt, megnyitottam a munkahelyi alkalmazást, és sokáig néztem az egyik foglalást: „Katalin, Barnabás, hétfő.” Novemberig egyetlen másik szabad időpont sem volt nála.

Anya szerdán hívott, valamivel fél hét után, amikor éppen a hídnál araszoltam a dugóban.

— Rékácskám, ne fáradozz miattam — mondta azon az egyenletes, könyvtáros hangján. — A vejem mindent elmagyarázott.

— Miféle vejed?

— Hát a tiéd. Egy órája telefonált. Azt mondta, nekem nem jár fizetős vizsgálat, nektek megvan a keretetek. Menjek a tb-s úton, három hét múlva majd adnak időpontot. Úgyhogy oda megyek.

Bekapcsoltam a vészvillogót. Mögöttem azonnal dudálni kezdtek, hosszan és dühösen, de abban a pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelt.

Még kedden éjjel is fél éjszakán át próbáltam kicsalogatni anyából azt az egyetlen „jól van, elmegyek”-et. Judit hetvennégy éves, egész életében egy kerületi könyvtárat vezetett. Az orvosokat messziről kerülte, inkább átment az utca túloldalára.

A magánorvosok miatt akár a város másik végéig is elmenekült volna, azokat az embereket pedig, akik azzal kezdték, hogy „ne aggódjon”, egyszerűen levegőnek nézte. Óvatosan közelítettem hozzá. Nem erőltettem, nem könyörögtem, csak újra meg újra elmondtam: minden el van intézve, neki egy fillérjébe sem kerül. Már majdnem beadta a derekát. Erre Gábor egyetlen perc alatt visszatolta őt hozzám, mint egy selejtes raklapot a raktárba.

– Anya, ehhez nem volt joga.

– Dehogynem volt – felelte anyám. – Ő a férjed. Ráadásul sosem szerettem senkinek tartozni.

Vele vitatkozni teljesen hiábavaló volt, mégsem bírtam szó nélkül hagyni. Anya soha nem panaszkodott, Gábor pedig pontosan ezt használta ki. Valójában nem is rá haragudott, hanem arra, hogy egyáltalán kérnie kellett volna valamit. A dugó lassan megindult, én pedig hazafelé vezetve úgy rakosgattam magamban a mondatokat, mint egy lapra szerelt szekrény elemeit: külön-külön mindegyik illett valahová, együtt mégsem álltak össze. Miért hívta fel őt egyáltalán? Nem kértem sem tanácsot, sem telefonos közbenjárást. Csak azt kértem, hogy fizessük ki a vizsgálatot.