„Anyád ellátására én nem vállalkoztam” — Gábor kimérten közölte, majd kijelzővel felfelé letette a telefonját a konyhaasztalra
Ez a közöny mérgezőbb, mint a tehetetlenség.
— Anyád ellátására én nem vállalkoztam — közölte Gábor, aztán a telefonját kijelzővel felfelé letette a konyhaasztalra.
A tűzhelynél álltam, kezemben a vízforralóval, és még a gázt sem gyújtottam meg. Egy órával korábban hoztam haza anyámat a boltból, ahol a pénztár és a kenyérpult között egyszerűen lecsúszott a fal mentén. Az eladó azért hívott engem, mert anya pénztárcájában volt egy cetli, rajta egyetlen telefonszámmal. Hazafelé ötször mondta azt, hogy „semmi baj”. Számoltam.
— Barnabásnál a teljes kivizsgálási csomag harmincnyolcezer forint — mondtam. — Konzultáció, érrendszeri ultrahang, labor. Fizesd ki a közös kártyáról, a többit majd elintézem.
— Ne érzelmi alapon beszéljünk. Elmagyarázom pontról pontra.
Ő mindig pontokba szedi a dolgokat. Nyugodtan, kimérten, úgy, hogy már előre tudom, mi következik. Gábor egy raktárkomplexum üzemeltetéséért felelős főmérnök, és a családot is ugyanazzal a logikával kezeli, mint a raktárt: bal oldalon bevétel, jobb oldalon kiadás, minden polcnak meghatározott teherbírása van. Huszonnégy éve hallgatom a polcok terhelhetőségéről szóló példázatait. Ha én azt mondom, „nem bírom”, ő egy pillanat alatt lefordítja a saját nyelvére, és ebből az lesz: „akkor számoljuk ki”. Nem gonosz ember. Csak ami nem fér bele a táblázatába, az számára mintha nem is létezne.
Felém fordította a készüléket. A jegyzeteiben ott élt a családi költségvetés, színesre rendezve, akár egy metróhálózat térképe: a zöld vonal neve „Anya”, a kéké „Márk”, a szürkéé „Mi”, a pirosé pedig „Egyéb”.
— Az egészségügyi kiadások három ágon vannak lefedve — magyarázta. — Az én anyám, a fiunk, meg mi ketten. Minden másra nincs keret. A te édesanyád felnőtt ember, nyugdíja van, gazdálkodjon belőle.
— Könyvtárosi nyugdíja van, Gábor. Pontosan tudod, mennyi az.
— Tudom. Éppen ezért mondom, hogy minden családnak megvan a maga költségvetése, és az nem nyújtható a végtelenségig.
— És az én anyám melyik vonalra került?
— A pirosra.
— Az „egyéb” közé?
— Réka, ne kapaszkodj bele a szavakba. Az „egyéb” csak egy kategória, nem sértés.
A piros vonal üres volt, mint vasárnap a raktár parkolója: évek óta egyetlen szám sem szerepelt benne. Ez önmagában is elég sokat elárult. Hiszen az ember nem nyit külön rovatot olyasminek, amire soha nem akar költeni. A zöld viszont végigfutott egészen a képernyő aljáig: szemüveg, fogpótlás, masszőr, ortopéd talpbetét, gyógyüdülés.
Mellesleg nem csak ő fizette azt a bizonyos zöld vonalat. Amióta Katalin egyedül maradt, én hordom az anyósomat orvoshoz, gyógyszertárba, igazolásokért. Hat éve, havonta négyszer, odaúton harmincnyolc perc. Igazából már régen elkezdtem számolni. Egyszer egy gyógyszertári blokk hátulján kiszámoltam, és kijött, hogy évente több mint hatvan órát töltök ezzel. Másfél munkahét. Senki sem kérte, hogy számoljam. Egyszerűen számolok.
És nem pusztán az utazásról van szó. Kétezer-kilenc óta dolgozom a klinikán, ahol a munkatársak havonta egyszer soron kívüli időpontot kérhetnek bármelyik szakorvoshoz — a legközelebbi hozzátartozójuk számára. Barnabáshoz olyan nehéz bejutni, hogy az időpontok egy hónappal előre nyílnak meg, és órák alatt elfogynak, ezért az én lehetőségem Katalinnak szó szerint mentőöv volt. Hat éven át neki ment el ez az ablak. Magamnak egyszer sem foglaltam, mert az én anyám azok közé tartozik, akik inkább az utca másik oldalára mennek át, ha orvosi rendelőt látnak. Októberre is már az anyósom nevén állt az időpont: hétfő, Barnabás, a foglalás még szeptember elején megtörtént.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz