Zoltán olyan gyorsan termett a pultnál, hogy hallottam, ahogy a cipője végigkopog a kövön.

– Az anyám időpontjáról van szó. Mi történt vele?

– Egy munkatárs áthelyezte – mondta Andrea, és nem rá, hanem mögé, egyenesen rám nézett.

Zoltán megfordult. Először nem talált szavakat. Aztán egy pillanat múlva egyszerre túl sok is akadt.

– Te voltál?! Az egészségéről van szó!

– Ez az én időpontom, Zoltán – mondtam. Nem hangosan, hogy ne az egész váró hallja, de elég tisztán ahhoz, hogy mindkét anya meghallja. – Éveken át a te anyád kapta meg. Te magyaráztad el, kinek melyik ág jut. Én most a te táblázatod szerint jártam el: az én anyámé az én időpontom, a tiéd pedig november kilencedike. Öt hét. Nem fog belehalni. Mások is várnak.

– Hetvenhét éves! Hajnal óta talpon van, csak hogy el ne késsen!

– Az enyém hetvennégy. És nemrég a boltban ült a földön, a kassza és a kenyér között.

– Ez bosszú.

– Nem. Ez sorrend. A te szabályaid alapján.

– Nóra, ezt nem szabad – szólalt meg anya.

Ott állt a kék mappáját két kézzel szorítva, és abban a pillanatban belém hasított, hogy ő és Erzsébet ugyanúgy fogják a papírjaikat.

– Anya, menj be a vizsgálatra.

Erzsébet begombolta az esőkabátja legfelső gombját, és nagyon egyenesre húzta magát. A hangját nem emelte fel.

– Zolikám, menjünk. Ne csináljunk jelenetet – mondta, aztán rám nézett. – Nórikám, én átadtam volna. Csak kérned kellett volna.

Kérhettem volna? Hiszen kértem. Tettekkel. Éveken át. A saját időmmel, a saját benzinemmel, a saját türelmemmel. De ezt nem mondtam ki. Nem volt rá válaszom, és nem akartam hirtelen kitalálni egyet.

– Ma nem megyek haza – vetette oda Zoltán már az ajtóból.

– Ahogy gondolod – feleltem.

A nővér másodszor is kimondta anya nevét, és anya végül bement a rendelőbe. Még visszanézett rám. Pont úgy, ahogy régen nézett hátra, amikor tudta, hogy rosszat csináltam, de eszem ágában sincs bocsánatot kérni.

Az előtér lassan kiürült. A padon ott maradt egy toll. Erzsébet mindig magánál hordta, aranyszínű kupakkal, mert nem szeretett rendelői tollakkal aláírni. Odaadtam Andreának.

– Add majd vissza neki, ha legközelebb jön.

Leültem arra a székre, amelyen az imént még az anyósom ült. A műanyag ülőlap őrizte a testének melegét. Minden lezajlott, és csak akkor kezdett remegni a térdem. Figyeltem magam, óvatosan, mint amikor az ember egy törött lábat próbál megmozdítani: fáj? Nem. És ez lepett meg a legjobban.

Anya kijött a rendelőből, és csak ennyit mondott:

– Barnabás doktor azt mondta, jó, hogy eljöttem. A gyógyszereket majd otthon megmutatom.

A szemközti kávézóban evett egy túrós lepényt, majd közölte, hogy Erzsébettel ilyet nem lehet csinálni, és különben is száraz a sütemény.

– Tudom, anya – mondtam.

Aztán rendeltem neki még egy teát.

Zoltán azon az estén tényleg nem jött haza. Később tudtam meg, hogy Gergőnél aludt. Annál a Gergőnél, aki a kék ághoz tartozott.

Eltelt öt hét. Erzsébet holnap végre megy Barnabás doktorhoz, az időpontját visszaigazolták. Az aranykupakos toll még mindig Andrea fiókjában hever, senki sem jelentkezett érte. Az anyósomat azóta nem fuvarozom. Ő nem hív, én pedig nem ajánlkozom.

Zoltán Gergőnél lakik. Szerdánként beugrik az ingeiért, nagyon korán, amikor én már munkában vagyok, és nem telefonál. Én sem keresem. Egyszer azért írt egy üzenetet: „Ha készen állsz bocsánatot kérni, beszélhetünk.” Nem válaszoltam. A közös kártya a komódban fekszik, hozzá sem nyúlok. A családi csevegés néma, Gergő nem tért vissza oda. Katalin egyszer küldött egyetlen mondatot: „Ezt nem teszi meg az ember a férjével.” Azóta ő is hallgat. Ismerősökön keresztül hallottam, hogy Erzsébet mindenkinek azt meséli, a menye elvette tőle az orvost.

Anya közben megszokta, hogy órára pontosan bevegye, amit felírtak neki, és ha kérdezem, hogy van, azt mondja: „elvagyok”. Pénzt gyógyszerre nem fogad el, nem szereti adósnak érezni magát, ezért a bankjegyeket a régi enciklopédiája lapjai közé rejtem. Barnabás doktor visszahívta kontrollra, az is fizetős lesz, és megint én állom. Továbbra is számolok.

Túl messzire mentem, amikor anyának adtam azt az időpontot, vagy Zoltán „én erre nem szerződtem” mondatára nem is lehetett volna másképp felelni?