Bólintott, elégedetten. Ha értem, akkor szerinte meg is állapodtunk.

A valóságban nem hétfőn döntöttem. Ott, azon a szombati reggelen határoztam el mindent, a konyhában, amikor a kanál leesett a földre. Már végig is gondoltam: az üzenet ki fog menni, de nem fogja elolvasni; az időpont felszabadul, de senkinek sem tűnik fel azonnal. Onnantól csak technikai kérdés maradt az egész, a technikához pedig értettem.

Vasárnap elmentem anyához, és kivettem a komódból a kék mappát, amelyben a zárójelentéseit és leleteit tartotta.

– Anya, holnap reggel nyolcra jövök érted. Barnabáshoz megyünk. Van időpont.

– A vejem azt mondta, fizetős vizsgálat nem lesz.

– A vejed nem pénztárgép. Én fizetem.

– Miből? Én nem kértem, hogy ebbe belerángassatok titeket.

– A sajátomból, anya.

Úgy nézett rám, mint gyerekkoromban, amikor gyanúsan jókedvűen értem haza az iskolából.

– Te valamiben sántikálsz.

– A holnapi napban – válaszoltam.

Hétfőn nyolc húszkor már a recepció termináljánál ültem, anya pedig az előtéri padon várakozott. Andrea a közelben teljesített szolgálatot. Az egészet alig egy perc alatt intéztem el, gyorsabban, mint ahogy meggondolhattam volna magam. Erzsébet időpontját áttettem az első szabad novemberi helyre. Az erről szóló értesítés kiment a telefonjára.

Biztos voltam benne, hogy úgysem nyitja meg: Erzsébet minden értesítést reklámnak néz, és olvasatlanul törli. A felszabadult időpontot Judit nevére foglaltam le. A teljes vizsgálati csomagot, harmincnyolcezer forintot, a saját külön kártyámról fizettem ki, arról, amelyről Zoltánnak fogalma sem volt. Évek óta oda gyűltek a prémiumok, alkalmi munkákból félretett összegek, és ő soha egyszer sem kérdezte meg, miből veszek ajándékot az anyjának.

Andrea rám nézett, és megkérdezte, ezt most komolyan gondolom-e. Aztán halkan hozzátette, hogy Erzsébet mégiscsak az anyósom.

– Ott pedig az én anyám ül – feleltem.

Andrea nem vitatkozott. Csak visszacsúsztatta elém a kártyát. Nem is nagyon lehetett volna mit mondani. A hallgatása pontosan azt jelentette: innentől te viszed el a balhét.

Öt perccel kilenc előtt Erzsébet belépett az előtérbe. Esőkabát, kis kalap, az igazolványát két kézzel szorította, mintha valami törékeny porcelánt tartana. Régebben én intéztem neki a bejelentkezést a bejárati terminálnál, aztán karon fogva kísértem a rendelőig. Zoltán erről semmit sem tudott. Ő csak elhozta az anyját az ajtóig, majd félreállt a fal mellé, és a telefonját nyomkodta.

Erzsébet leült a rendelővel szemben. Anyával éppen egymással szemben kerültek, úgy öt méterre egymástól, és udvariasan biccentettek, mint két idegen útitárs egy vonatfülkében. Zoltán észrevette anyát, összeráncolta a homlokát, de olyan arccal álltam a recepciónál, hogy végül nem tett fel kérdést.

Kilenc óra tízkor kinyílt a rendelő ajtaja.

– Kovács Judit!

Anya azonnal felállt. Erzsébet is megmozdult, félig felemelkedett a helyéről.

– Elnézést, kisasszony, itt bizonyára félreértés történt. Én erre az időpontra vagyok beírva.

A nővér rápillantott a táblagépére.

– Erzsébet asszony novemberre szerepel a rendszerben. Erről kellett kapnia üzenetet.