„Aki nem hajt, az lemarad” — mondta András elégedetten, hátradőlve a kanapén és cigarettafüstöt fújva az ablak felé
Kétségbeejtően önző, mégis megdöbbentően lenyűgöző.
András hátradőlt a kanapén, elégedetten beleszívott a cigarettájába, majd a füstöt a résnyire nyitott ablak felé fújta. Az asztalnál Gábor és Péter ültek, a régi egyetemi cimborái, akiket már vagy három hónapja nem látott. Középen egy üveg konyak állt, mellette tálak felvágottakkal, olajbogyóval, sajtokkal. Minden úgy festett, ahogy egy rendes baráti összejövetelnél kell.
— Figyeljetek, fiúk — intett András az ablak felé, ahol lent, a ház előtt egy ezüstszínű Toyota Camry parkolt. — Azon gondolkodom, hogy le kéne cserélni valami izgalmasabbra. Mondjuk egy BMW-re. Vagy Audira. A Camry persze megbízható, ezzel nincs gond, de néha azért hiányzik belőle egy kis karakter.
Gábor halkan füttyentett.
— Te aztán belejöttél, öregem. Azért az nem aprópénz.
— Ugyan már — legyintett András könnyedén, mintha ez csak jelentéktelen részlet volna. — Megkeressük. Most is fut nálam pár projekt. Elég, ha az egyik beérik, és már meg is van az új verda ára.
Péter körbenézett a lakásban. Tágas, háromszobás otthon volt egy új építésű házban, drága burkolatokkal, igényes felújítással, olyan bútorokkal, amelyekről messziről látszott, hogy nem valamelyik olcsó áruház polcairól kerültek ide. A falon hatalmas tévé függött, a sarokban pedig egy olyan kávégép állt, amilyet Péter addig legfeljebb reklámokban látott.
— Szép munka, Andriskám — mondta őszinte elismeréssel. — Emlékszem, diploma után még albérletről albérletre sodródtunk, most meg nézz rád. Lakás, autó, minden rendben van körülötted.
András szerény mosolyt erőltetett az arcára, de belül dagadt a büszkeségtől. Szerette az ilyen pillanatokat. Jólesett megmutatni, mire vitte, éreztetni a többiekkel, hogy nem hiába küzdött, nem hiába kereste évekig a lehetőségeket, nem hiába próbált mindig valahogy előrébb jutni.
— Igyekszem, srácok. Tudjátok, milyen világ van most. Aki nem hajt, az lemarad. Muszáj dolgozni, különben az ember semmire sem jut.
Gábor töltött magának még egy kevés konyakot.
— És Katalin? Ő is dolgozik?
— Persze. Valami cégnél könyvelő. Szereti csinálni, hát csinálja. Egy nőnek is kell, hogy legyen saját hivatása, különben otthon csak megkeseredik.
Azt már nem tette hozzá, hogy valójában Katalin fizetéséből ment a lakáshitel, a rezsi, a bevásárlás és gyakorlatilag minden más is. Ahogy azt sem, hogy az ő nagy „projektjei” leginkább a fejében léteztek, és jó esetben havi húszezer forint körüli összeget hoztak, már amikor egyáltalán hoztak valamit. A Camry sem az ő sikere volt: Katalin autója volt, még az esküvőjük előtt vette, abból a pénzből, amelyet három éven át rakosgatott félre. Minek is terhelte volna a barátait ilyen fölösleges részletekkel?
Késő délutánig ültek együtt. András lelkesen beszélt a terveiről, arról, hogy hamarosan saját vállalkozásba kezd, hogy vannak kapcsolatai, megnyíló lehetőségei, ígéretes kilátásai. Gábor és Péter hallgatták, bólogattak, és láthatóan hatott rájuk mindaz, amit mondott. Amikor végül elbúcsúztak és elmentek, András kellemes fáradtságot érzett, olyan jóleső elégedettséget, amelyet az ember akkor érez, ha sikerült magáról a megfelelő képet mutatnia.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz