Elsőként Gergő reagált: „Én amúgy semmit sem kértem.” Egy pillanattal később már meg is jelent az értesítés: Gergő kilépett a csoportból.

Katalin következett: „Nóra, ezt most miért kellett Erzsébet előtt? Ez családi ügy!”

Erzsébet ennyit írt: „Gyerekek, hagyjátok. Hétfőn nyolcra készen leszek.”

Zoltán viszont nem válaszolt a csoportban. Bejött hozzám.

– Megaláztál az anyám előtt. Egyáltalán felfogod, ez hogy nézett ki? Ott ül szemüvegben, és azt olvassa, hogy a menye kiteregeti a magánfeljegyzéseimet az egész rokonságnak. Katalin már fel is hívta. Anya ma éjjel biztosan nem fog aludni.

– Te kezdted azzal, hogy az én anyámat tetted közszemlére a te anyád előtt. Csak nálad ezt úgy hívják, hogy keret, nálam meg úgy, hogy táblázat.

– A kettő nem ugyanaz! Én a keretről mondtam igazat. Te meg idekeverted Gergőt. A fiú most…

– A fiú saját döntésből lépett ki. Huszonhat éves.

Zoltán halkabbra fogta a hangját, de a tekintete ugyanolyan hideg maradt.

– Anyának magas a vérnyomása. Ha a te táblázataid miatt rosszul lesz, az a te lelkeden szárad.

Ezen a ponton majdnem elmosolyodtam. Nem azért, mert bármi mulatságos volt benne, hanem mert éppen ő vette elő azt az érvet, amelyet aztán elém tett, mintha nem is látná, mit mondott ki.

– Tehát az egészség mégis belefér a keretbe – jegyeztem meg. – Csak nem az én anyámé.

– Ne forgasd ki.

– Nem forgatom ki. Leírom.

Kinyitotta a száját, mintha folytatni akarná, aztán becsukta. Ezekben a napokban először fordult elő, hogy nem akadt nála újabb pont a listán. Végül sarkon fordult, és visszament a dolgozószobába, ahol a kihúzható kanapé állt.

A telefonomat képernyővel lefelé tettem az asztalra, és akkor vettem észre, hogy a vállam, amelyet kedd óta szinte a fülemig húztam, lassan leereszkedett. Úgy kaptam levegőt, mint aki hosszú lépcsőzés után végre megállhat. Egy perccel később rövidet rezdült a készülék: anya írt. Csak ennyit: „Rendben.” A végére pontot tett. Azt válaszoltam: „Tudom.” Mi így beszélünk, amikor egyikünknek sincs mit hozzátennie.

Később külön üzenet jött Katalintól: „Megaláztad őt. Mégiscsak férfi.” Nem feleltem. Milyen alapon dönti el, hogy ebben a történetben kinek jár a sértettség joga?

Szombat reggel Zoltán magától kijött hozzám a konyhába, és azt az üzleties arcát vette fel, amelyet a legkevésbé sem bírtam. Jobban tette volna, ha a dolgozószobában marad.

– Anya kérte, hogy emlékeztesselek – mondta, miközben a bögréjébe nézett. – Hétfőn nyolcra elkészül. Én viszem be, elkéredzkedtem.

– Rendben – feleltem.

– És még valami. Ne sértődj meg, de az anyádat vidd majd el a tb-s rendelésre, ahogy mindenki más. Három hetet kibír, nem lesz semmi baja. Túl sok mindent veszel magadra. Engedd el egy kicsit, működik a rendszer.

Nem dühösen mondta. Tárgyilagosan, mintha szállítási határidőt közölne. A halántékomban hangosan vert a pulzus. Az arcom égett, az ujjaim viszont egészen a körmöm hegyéig kihűltek. A teáskanál kicsúszott a kezemből, csilingelve koppant a járólapon, de le sem hajoltam érte.

– Valami baj van? – kérdezte Zoltán.

– Nincs – mondtam. – Mindent értek.