Csütörtök reggel bejelentettem anyát neurológushoz a társadalombiztosítás terhére. A legközelebbi időpont október huszonhatodikára szólt. Attól a naptól számítva, amikor a boltban leült a padlóra, ez huszonhét napot jelentett; nem néztem tovább a számot, mint ameddig muszáj volt a gomb megnyomásához. Anya egyetlen szót küldött válaszul: „Rendben.” Nálunk ez a szó már rég átvette a lázmérő szerepét. A pontokat pedig úgy teszi az üzenetek végére, mintha pecsétet ütne rájuk.

A munkahelyemen odamentem Andreához, aki nálunk a betegirányításnál a rangidős volt.

– Barnabásnál nincs véletlenül lemondás?

– Nóra, novemberig tele van. A felszabaduló időpontok szó szerint egy perc alatt eltűnnek, ezt te is tudod.

– Tudom. Azért kérlek, nézz rá. Hátha mégis megmozdult valami.

– Ha felszabadul bármi, szólok – mondta, aztán egészen halkan hozzátette: – Csak hogy tudd, októberben egyetlen mozgatható időpont van nála, a te szolgálati helyed. A többi betonbiztos.

Bólintottam, de nem válaszoltam. Csak elraktároztam magamban.

Péntek este a telefonom egymás után négyszer rezdült meg. A családi csoportot sosem szerettem: benne volt Zoltán, én, Gergő, Erzsébet és Zoltán unokatestvére, Katalin, aki rózsás képeslapokat küldözgetett jó egészséget kívánó feliratokkal. Anya ájulásáról már mindenki tudott, mert Zoltán szerdán természetesen elmesélte Erzsébetnek – a saját változatában.

Erzsébet ezt írta: „Nórácska, hogy van anyukád? Gyújtottam érte egy gyertyát. És a hétfőt ne felejtsétek el, nyolcra készen leszek.”

Zoltán válaszolt. Nyugodtan, tagoltan, olyan hangnemben, ahogy a beszállítói e-mailekre szokott felelni: „Anya, minden marad a megbeszéltek szerint, Nóra beírta. Csak Nórának most az az elképzelése, hogy a közös pénzünk az összes rokonára is vonatkozik. Én előre megmondtam: az ő anyjára nem vállaltam kötelezettséget. Egyetlen keret van.”

Katalin azonnal odabiggyesztett egy nevetős fejet, aztán hozzátette: „Nórácska, kitartás!”

Kétszer is végigolvastam Zoltán üzenetét. Ott ült a szomszéd szobában, alig választott el minket egymástól a vékony fal, simán átjöhetett volna, és a szemembe mondhatta volna ugyanezt. Csakhogy akkor rajtam kívül senki nem hallja. Neki pedig láthatóan fontos volt, hogy mindenki tudjon róla. Mit akart ezzel bizonyítani? Valójában pontosan ez választotta el egymástól a konyhában kimondott „nem vállaltam” mondatot attól, amikor ugyanez a családi csoportban jelent meg.

Megnyitottam a galériát, és előkerestem azt a képernyőfotót, amelyen a kék jelölésű rész látszott. Gyorsan begépeltem: „Ha már mindenki előtt beszélünk róla. Zoltán táblázatot vezet a kiadásokról. A kék rész Gergő: egy év alatt tizenhét utalás, alkalmanként 18 000 Ft, összesen 306 000 Ft. Anyának egy vizsgálat Barnabásnál 18 000 Ft. Egyetlen alkalom. Ennyit a keretről. Erzsébet, a hétfői időpontja továbbra is él. Nem először tartom fenn magának. Egyelőre.”

Az „egyelőre” szón külön is megakadt a szemem. Magától csúszott ki az ujjaim alól, mégsem töröltem ki. Akartam ezt a családi csoportban intézni? Nem. De azt sem bírtam tovább némán nézni, ahogy anyámat átteszik a „járulékos költségek” közé.