Zoltán már a konyhában ült, előtte nyitva a laptop.

– Felhívtad anyámat.

– Igen – mondta, és fel sem nézett a képernyőről. – Tisztességesebbnek tartottam, ha én magyarázom el neki, mint ha hamis remények között hagyjuk. Te magánorvost ígértél neki úgy, hogy a családi költségvetésben erről nem született megállapodás. Én csak tájékoztattam. Nyugodtan, udvariasan, magázva. Judit egyébként teljesen higgadtan fogadta. Értelmes asszony.

– Úgy fogadta, ahogy az az ember fogadja, akit gyerekkora óta arra neveltek, hogy ne panaszkodjon. Ez nem ugyanaz.

Felém fordította a telefonját. A piros oszlop már nem volt üres: megjelent benne egy új bejegyzés. „Judit, telefonos tájékoztatás – nulla.” Zoltán bevezette a saját hívását anyámról abba a nyomorult táblázatba. Egy pillanatig azt sem tudtam eldönteni, nevessek-e vagy ordítsak.

– Nóra, ez nem az anyádról szól. Ez elvi kérdés – folytatta. – Első pont: a gyerek befektetés. Gergőnek lakáshitele van, huszonhat éves, most építi az életét. A befektetés megtérül. Második pont: az egészségügyi kiadás fogyasztás. A fogyasztást tervezni kell, nem utólag kapkodni. Harmadik pont: a váratlan költségeket előre egyeztetjük.

– Nyisd meg a kéket, és olvasd fel.

Úgy nézett rám, mint aki nem érti, miért kellene hangosan felolvasnia egy vasaló használati útmutatóját, de végül megnyitotta. Eleinte magabiztosan, egyenletes, száraz hangon olvasta: „Gergőnek, kérésre. Gergőnek, kérésre. Gergőnek, kérésre.” Aztán egyre halkult, mert a sorok nem akartak elfogyni, az összegek pedig makacsul ugyanazok maradtak, mintha mindegyiket ugyanabból a sablonból másolták volna. Én nem számoltam hangosan. Magamban adtam össze őket, mert itt már úgyis csak a számolás maradt nekem.

– Hallod egyáltalán, mit olvasol? – kérdeztem.

– Ez lakáshitel.

– Nem. Ezek a te utalásaid. Ugyanaz az összeg, egymás után, hónapról hónapra. Mint egy előfizetés.

Elővettem a telefonomat, és lefényképeztem a képernyőjét: az egész kék oszlopot, mielőtt még bezárhatta volna. A kattintás sokkal hangosabbnak tűnt, mint amire számítottam. Zoltán azonnal követelte, hogy töröljem, mert ezek magánjegyzetek. Azt feleltem, szerintem inkább jegyzőkönyv arról, hogyan élünk.

– Rendben – mondta, és lecsukta a laptopot. – Ha azt akarod, hogy anyádat magánorvos kezelje, fizesd te. Nem tiltom meg.

– Köszönöm az engedélyt.

Bement a szobába, és egészen finoman húzta be maga mögött az ajtót, csattanás nélkül. Az az ember, aki meg van győződve a saját igazáról, nem csapkod ajtókat. Én még egy percig a folyosón álltam, és hallgattam, ahogy a hűtőben kattan a relé. Olyan érzésem volt, mintha nem a férjemmel beszéltem volna, hanem egy rendkívül udvarias beléptetőkapuval: csak érvényes igazolvánnyal enged át, az enyém pedig már rég lejárt.

Leültem, megnyitottam a fotót, és végül mégis végigszámoltam az összes sort, az ujjammal követve őket a kijelzőn. Valamikor így ellenőriztem anya könyvtárában a köteteket: polcról polcra haladva. Mindegyik a helyén volt. Meglepő módon ez a rend még meg is nyugtatott.

Akkor még nem sejtettem, hogy két nap múlva Zoltán ugyanezt a mondatot a közös családi csoportban is megismétli majd – anya, Gergő és az unokatestvére jelenlétében.