– Az én fuvarjaimat beírod a táblázatba? – kérdeztem.

– Az utazás nem kiadás, Nóra. Te viszed anyámat, mert te akarod.

– Add ide a telefonod. Beírok egy sort.

Felnevetett az orra alatt, és odanyújtotta. Biztos volt benne, hogy úgysem teszek bele semmit. Megkerestem a zöld vonalon egy üres mezőt, és begépeltem: „Utazás, Nóra, havonta négyszer, évente több mint hatvan óra. Díjazás: nulla.” Aztán visszaadtam neki a készüléket.

– Így már teljes az egyenleg.

– Az idő nem pénz – mondta Zoltán, miután elolvasta a sort, és úgy fintorgott, mintha egy szállítólevélen felesleges vesszőt talált volna.

– Pontosan – feleltem.

A telefonjával együtt átment a szobába. A sort valószínűleg nem fogja kitörölni; túl méltóságon alulinak tartaná. Én ott maradtam egyedül a konyhában, és csak ekkor vettem észre, hogy még mindig a vízforralót szorongatom. Az ujjaim jéghidegek voltak, mintha nem is kannát, hanem a mélyhűtőből kivett üveget tartanék. Feltettem a vizet.

Felhívtam anyát.

– Hogy vagy?

– Jól.

– Hatodik – mondtam.

Nem értette, mire gondolok, de nevetni kezdett. Aznap először. Majdnem éjfélig beszélgettünk, és a végén kimondta: „Na jó, elmegyek.” Ez a „na jó” nekem többet ért minden táblázatnál.

Éjszaka, amikor Zoltán már aludt, megnyitottam a munkahelyi alkalmazást, és hosszú ideig bámultam egyetlen bejegyzést: „Erzsébet, Barnabás, hétfő.” Novemberig egyetlen más szabad hely sem volt nála.

Anya szerdán, valamivel fél hét után telefonált, amikor épp a hídnál araszoltam a dugóban.

– Nórikám, ne fáradj velem – mondta azon a kimért, könyvtáros hangján. – A vejem mindent elmagyarázott.

– Milyen vejem?

– Hát a te férjed. Egy órája hívott. Azt mondta, magánrendelésre nekem nem jár pénz, mert nektek is megvan a keretetek. Menjek a társadalombiztosítás szerinti rendelésre, három hét múlva majd adnak időpontot. Úgyhogy oda fogok menni.

Bekapcsoltam a vészvillogót. Mögöttem azonnal dudálni kezdtek, hosszan, dühösen, de abban a pillanatban semmi nem érdekelt.

Pedig még kedden fél éjszakán át próbáltam kicsalogatni anyából azt az egyetlen mondatot, hogy „na jó, elmegyek”. Judit hetvennégy éves, egész életében a kerületi könyvtárat vezette. Az orvosokat messziről elkerüli; ha teheti, inkább az utca túloldalára megy át.

Az állami rendelést úgy kerülte, mintha fertőző volna, a magánorvosokhoz pedig szerinte a fél városon át kellett volna elvergődni; azokat az embereket meg, akik azzal kezdték, hogy „ne aggódjon”, egyszerűen nem vette többé komolyan. Én óvatosan próbáltam közelíteni hozzá. Nem erőltettem, nem szorítottam sarokba, csak újra meg újra elmondtam, hogy a dolog már el van intézve, neki pedig egy fillérjébe sem kerül. Már majdnem beadta a derekát. Zoltán viszont egyetlen perc alatt visszagurította hozzám, mint valami hibás árut a raktárba.

– Anya, ehhez nem volt joga.

– Dehogynem – felelte anya. – Ő a férjed. És különben sem szerettem soha senki adósának érezni magam.

Vele vitába szállni teljesen reménytelen, de hallgatni sem tudtam. Anya sosem panaszkodik, Zoltán pedig pontosan ezt használja ki. Csakhogy anya igazából nem is rá haragudott, hanem arra, hogy egyáltalán kérnie kellett volna. Közben megindult a dugó, én pedig hazafelé araszolva rakosgattam magamban a mondatokat, mint egy lapra szerelt szekrény darabjait: külön-külön mindegyik passzolt, együtt mégsem állt össze semmi. Mégis milyen alapon hívta fel őt? Nem kértem tőle sem telefonálást, sem tanácsot. Egyetlen dolgot kértem: hogy fizesse ki.