„A te anyádat nem vállaltam magamra” — Zoltán közölte, és telefonját kijelzővel felfelé a konyhaasztalra tette
A rideg kalkuláció kegyetlen és igazságtalan.
– A te anyádat nem vállaltam magamra – közölte Zoltán, és a telefonját kijelzővel felfelé letette a konyhaasztalra.
A tűzhely mellett álltam, kezemben a vízforralóval, és még a gázt sem gyújtottam meg. Egy órával korábban hoztam haza anyámat a boltból, ahol a pénztár és a kenyérpult között egyszerűen lecsúszott a fal mentén. Az eladó engem hívott, mert anya pénztárcájában egy cetli volt, rajta egyetlen telefonszámmal. Hazafelé anya ötször mondta azt, hogy „jól vagyok”. Számoltam.
– Barnabásnál a teljes vizsgálati csomag harmincnyolcezer forint – mondtam. – Konzultáció, érvizsgálati ultrahang, labor. Fizesd ki a közös kártyáról, a többit majd én elintézem.
– Beszéljük meg higgadtan. Pontokba szedem.
Ő mindig pontokba szed mindent, egyenletes hangon, én pedig már kívülről tudom ezeket a pontokat. Zoltán egy raktárkomplexum üzemeltetéséért felelős főmérnök, és a családot is pontosan úgy kezeli, mint egy raktárt: bevétel bal oldalt, kiadás jobb oldalt, minden polcnak megvan a maga terhelhetősége. Huszonnégy éve hallgatom a polcok terhelhetőségéről szóló példázatait. Ha azt mondom, „nekem ez sok”, ő egyetlen pillanat alatt lefordítja a saját nyelvére, és abból az lesz: „akkor számoljunk”. Nem gonosz ember. Egyszerűen ami nem fér bele a táblázatába, az számára nem létezik.
Felém fordította a mobilját. A jegyzetei között ott élt a kiadási táblázat, színekkel jelölve, mint egy metrótérkép: a zöld vonal neve „Anya”, a kéké „Gergő”, a szürkéé „Mi”, a pirosé pedig „Egyéb”.
– Az egészségügyi keretet három ág viszi el – magyarázta. – Az én anyám, a fiunk, meg mi ketten. Minden másra nincs külön limit. A te anyád felnőtt ember, van nyugdíja, gazdálkodjon belőle.
– Könyvtárosi nyugdíja van, Zoltán. Pontosan tudod, mennyi az.
– Tudom. Ezért mondom, hogy minden családnak megvan a saját költségvetése, és az nem nyújtható a végtelenségig.
– És az én anyám melyik vonalra került?
– A pirosra.
– Az „egyébbe”?
– Nóra, ne kapaszkodj bele a szavakba. Az „egyéb” kategória, nem sértés.
A piros vonal üresen tátongott, akár egy vasárnapi raktárparkoló: évek óta egyetlen bejegyzés sem szerepelt benne. Ez önmagában is beszédes volt. Hiszen senki sem nyit külön rubrikát annak, amire esze ágában sincs költeni. A zöld viszont hosszan futott lefelé a képernyőn: szemüveg, fogpótlás, masszőr, ortopéd talpbetét, szanatóriumi beutaló.
Csakhogy ezt a zöld vonalat nem kizárólag ő fizette. Amióta Erzsébet egyedül maradt, én hordom az anyósomat orvoshoz, patikába, igazolásokért. Hat éve, havonta négyszer, harmincnyolc perc oda, ugyanennyi vissza. Valójában már régen elkezdtem számolni: egyszer egy gyógyszertári blokk hátoldalán kiszámoltam, hogy ez évente több mint hatvan óra, vagyis másfél munkahét. Senki nem kérte, hogy számoljam. Én mégis számolok.
És nem is csak az utazásról van szó. Kétezer-kilenc óta dolgozom a klinikán, nálunk pedig minden munkatársnak jár havonta egy kiemelt időpont bármelyik orvoshoz, a legközelebbi hozzátartozója számára. Barnabáshoz úgy lehet bejutni, hogy a naptár egy hónappal korábban nyílik meg, és pár óra alatt minden időpont eltűnik. Az én havi lehetőségem ezért Erzsébetnek valóságos mentőöv volt. Hat éven át mindig rá ment el. Magamnak egyszer sem kértem, mert az én anyám azok közé tartozik, akik az orvosi rendelőt is inkább az utca túloldaláról kerülik meg. Az októberi időpont is már az anyósom nevén állt: hétfő, Barnabás, a foglalás még szeptember elején készült.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz