Gábor olyan hirtelen indult meg a pult felé, hogy a lépteit is hallottam a járólapon.

— Az anyám vizsgálatáról van szó. Mi történt vele?

— Egy munkatárs módosította az időpontot — válaszolta Júlia, és nem rá, hanem mögé, rám nézett.

Gábor megfordult. Először nem talált szavakat, aztán mintha egyszerre mind eszébe jutott volna.

— Te voltál?! Az egészségéről van szó!

— Ez az én időpontom volt, Gábor — mondtam csendesen. Nem akartam, hogy az egész váró hallja, de azt igen, hogy mindkét anya értse. — Éveken át mindig a te anyád kapta meg. Te magyaráztad el nekem, melyik ág hová tartozik. Én most a te táblázatod szerint jártam el: az én időpontom az én anyámé lett, a tiéd november kilencedikére került. Öt hét. Nem fog belehalni. Mások is várnak.

— Hetvenhét éves! Hajnal óta talpon van, nehogy elkéssen!

— Az enyém hetvennégy. És már ült a földön a pénztár és a kenyérpult között.

— Ez bosszú.

— Nem. Ez sor. A te szabályaid szerint.

— Nóra, ezt nem így kellett volna — szólalt meg anya.

Ott állt, a kék mappáját két kézzel fogva, és abban a pillanatban belém hasított, hogy ő is pontosan úgy szorítja az iratait, mint Erika.

— Anya, menj be a vizsgálatra.

Erika begombolta a kabátja legfelső gombját, és nagyon egyenesre húzta magát. Nem emelte fel a hangját.

— Gáborkám, menjünk. Nem kell jelenetet rendezni — mondta, aztán rám nézett. — Nórikám, én átadtam volna. Csak szólnod kellett volna.

Szólhattam volna? Hiszen szóltam. Évekig. Tettekkel, fuvarokkal, benzinnel, idővel, csenddel. De ezt hangosan nem mondtam ki. Nem volt kész válaszom, kitalálni pedig nem akartam egyet.

— Ma nem megyek haza — vetette oda Gábor már az ajtóból.

— Ahogy akarod — feleltem.

A nővér másodszor is kimondta anya nevét. Anya végül bement a rendelőbe, de még visszanézett rám. Ugyanúgy, mint régen, amikor gyerekként rosszat tettem, és látta rajtam, hogy eszem ágában sincs bocsánatot kérni.

A váró lassan kiürült. A padon csak egy toll maradt. Erika mindig a sajátját hordta magánál, aranyszínű kupakkal, mert nem szeretett rendelői tollakkal aláírni. Odaadtam Júliának.

— Add majd vissza neki, ha legközelebb jön.

Leültem arra a székre, ahol az előbb még az anyósom ült. A párna még őrizte a testének melegét. Már minden megtörtént, és csak akkor kezdett remegni a térdem. Figyelni kezdtem magamra, úgy, ahogy az ember egy sérült lábát figyeli: fáj? Nem fájt. És ez lepett meg a legjobban.

Anya kijött a rendelőből, és csak ennyit mondott:

— Zoltán szerint jó, hogy eljöttem. A gyógyszereket majd otthon megmutatom.

Az út túloldalán lévő kávézóban evett egy túrólepényt, majd közölte, hogy Erikával nem lehet így bánni, és különben is száraz a sütemény. Én csak annyit mondtam:

— Tudom, anya.

Aztán rendeltem még egy teát.

Gábor aznap este nem jött haza. Később tudtam meg, hogy Márknál aludt. Annál a Márknál, aki a kék ághoz tartozott.

Eltelt öt hét. Erika holnap végre megy Zoltánhoz, az időpontja megerősítve. Az aranykupakos toll azóta is Júlia fiókjában fekszik, senki nem jelentkezett érte. Az anyósomat nem hordom többé vizsgálatokra. Ő nem hív, én pedig nem ajánlkozom.

Gábor Márknál lakik. Szerdánként jön el az ingeiért, nagyon korán, amikor én már dolgozom, és nem telefonál. Én sem hívom. Egyszer írt csak: „Ha készen állsz bocsánatot kérni, beszélhetünk.” Nem válaszoltam. A közös bankkártya a komódban van, hozzá sem nyúlok. A családi csoport néma, Márk nem lépett vissza. Anita küldött egyetlen üzenetet: „Ezt nem lehet megtenni a férjeddel.” Azóta ő sem ír. Ismerősökön keresztül hallottam, hogy Erika mindenkinek azt meséli, a menye elvette tőle az orvost.

Anya már megszokta, hogy órára pontosan szedi a gyógyszereit, és ha kérdezem, hogy van, azt mondja: „Megvagyok.” A gyógyszerekre pénzt nem hajlandó elfogadni, mert gyűlöl adósnak lenni, ezért bankjegyeket csúsztatok az enciklopédiája lapjai közé. Zoltán visszarendelte egy újabb kontrollra, az is fizetős lesz, és megint én állom. Még mindig számolok.

Túl messzire mentem, amikor anyának adtam azt az időpontot? Vagy Gábor „én erre nem szerződtem” mondatára máshogy nem is lehetett felelni?