— Nincs — feleltem. — Most már minden világos.

Bólintott, elégedetten. Ha világos, akkor szerinte el is van rendezve.

Valójában nem hétfőn döntöttem el semmit, hanem abban a pillanatban, ott a konyhában, amikor leesett a kanál. Addigra mindent végiggondoltam. Az üzenet el fog menni, de nem biztos, hogy bárki érdemben foglalkozik vele. Az időpont felszabadul, és ezt senki sem fogja azonnal észrevenni. A többi már csak technikai kérdés volt. A technikai rész pedig az én terepem.

Vasárnap átmentem anyához, és kivettem a komódból a kék mappát, amelyben a leleteit és zárójelentéseit tartotta.

— Anya, holnap nyolcra jövök érted. Zoltánhoz megyünk. Van időpont.

— A vejem azt mondta, fizetősre nem mehetek.

— A vejed nem pénztárgép. Én fizetem.

— Miből? Én nem kértem, hogy belekeveredjetek ebbe.

— A saját pénzemből, anya.

Úgy nézett rám, ahogy gyerekkoromban szokott, amikor gyanúsan jókedvűen értem haza az iskolából.

— Te valamiben sántikálsz.

— Abban sántikálok, hogy holnap elmegyünk — válaszoltam.

Hétfőn nyolc húszkor már a betegfelvételi pult termináljánál ültem, anya pedig a folyosói padon várakozott. Júlia a közelben ügyelt. Az egészet szó szerint egyetlen perc alatt intéztem el, gyorsabban, mint ahogy meggondolhattam volna magam. Erika időpontját áttettem az első szabad novemberi helyre. Az értesítés kiment a telefonjára, én pedig pontosan tudtam, mi lesz a sorsa.

Úgysem fogja megnyitni: Erika néni minden ilyen értesítést reklámnak hisz, és olvasatlanul törli. A felszabadult időpontot Katalin nevére rögzítettem. A teljes vizsgálati csomag harmincnyolcezer forintba került, és a saját, külön bankkártyámmal fizettem ki, arról Gábor nem is tudott. Évek óta oda gyűltek a jutalmak, alkalmi munkákból félretett összegek, és neki egyszer sem jutott eszébe megkérdezni, miből veszek ajándékokat az anyjának.

Júlia csak annyit kérdezett, biztosan komolyan gondolom-e, aztán halkan emlékeztetett rá, hogy Erika mégiscsak az anyósom.

— Ott meg az én anyám ül — feleltem.

Júlia nem vitatkozott. Szótlanul visszacsúsztatta elém a kártyámat. Ebben a hallgatásban benne volt minden: „A következményekért te felelsz.”

Öt perccel kilenc előtt Erika megjelent a váróban. Ballonkabát, kis kalap, az útlevelét két kézzel szorította, mintha porcelánból lenne. Régebben mindig én jelentkeztettem be a bejáratnál álló terminálnál, aztán karon fogva kísértem a rendelő ajtajáig. Gábor erről mit sem tudott. Ő annyit látott az egészből, hogy elhozta az anyját az ajtóig, majd félreállt a fal mellé a telefonjával.

Erika leült a rendelővel szemben. Így történt, hogy a két anya egymással szemben várakozott, alig öt méterre egymástól, és udvariasan biccentettek, mint két idegen egy vonatfülkében. Gábor észrevette anyámat, összeráncolta a homlokát, de én a betegfelvételnél olyan arccal álltam, hogy nem mert kérdezni.

Kilenc tízkor kinyílt a rendelő ajtaja.

— Kovács Katalin!

Anya azonnal felállt. Erika is félig felemelkedett.

— Elnézést, kisasszony, itt valami tévedés lesz. Én vagyok erre az időpontra beírva.

— Erika asszony időpontja novemberre van áthelyezve — mondta a nővér, miközben belenézett a táblagépbe. — Erről elvileg kapott értesítést.