„De amíg nem ő fizeti, addig ne akarjon a saját névsoraival beleszólni mindenbe. Pont.” Lilla lassan letette a ceruzát, majd higgadtan felnézett Gergőre
Az igazságtalan döntés cinikus és mélyen fájdalmas.
— Ha a te anyád állja az esküvő költségeit, akkor valóban azt hív meg, akit akar, és annyi embert, amennyit csak jónak lát. De amíg nem ő fizeti, addig ne akarjon a saját névsoraival beleszólni mindenbe. Pont.
— Itt van. Ő… megint átnézte az egészet.
Gergő hangja fojtottan, bűntudattól terhelten csengett, akár egy kisdiáké, aki rossz jegyekkel teli ellenőrzőt kénytelen hazavinni. Nem is igazán lépett be a szobába; inkább csak óvatosan besurrant, mintha abban reménykedne, hogy ha elég halkan mozog, talán senki sem veszi észre. Ujjai között egy iskolai füzetből kitépett, gondosan négyrét hajtott papírlapot szorongatott. A lapot az anyja jól ismert, szabályos, mégis valahogy nyomasztó kézírása borította.
Lilla eleinte fel sem pillantott. Annyira belemerült abba a külön kis világba, amelyet a nagy étkezőasztalon épített fel maga köré, hogy Gergő szavai csak néhány másodperc késéssel értek el hozzá. Az asztal már hetek óta az esküvői hadművelet központja volt. Látszólagos zsúfoltság uralkodott rajta, de Lilla számára minden milliméternek megvolt a pontos helye: drága, különleges papírminták sorakoztak kupacokban a meghívókhoz, a menükártyák próbaváltozatai félkörben terültek szét, a vendégek ültetési terve pedig olyan aprólékos pontossággal volt kidolgozva, mintha nem lakodalomra, hanem egy stratégiai műveletre készültek volna. Éppen a munkatársak asztalának elhelyezésén igazított egy vékony hegyű mechanikus ceruzával, amikor Gergő kimondta azt az egyetlen mondatot.
Lilla keze megállt a levegőben. A ceruza hegye alig egy hajszálnyira lebegett a papír fölött. Néhány pillanatig mozdulatlan maradt, még csak hátra sem fordult, és ez a csend sokkal fenyegetőbbnek hatott, mintha azonnal kiabálni kezdett volna. Végül lassú, szinte gépszerűen pontos mozdulattal letette a ceruzát a mellette fekvő jegyzetfüzet kellős közepére, gondosan párhuzamba igazítva a lap szélével. Csak ezután nézett fel Gergőre.
A tekintete higgadt volt. Túlságosan is higgadt. Nem villant benne düh, nem látszott rajta sértettség, még ingerültség sem. Csak valami hűvös, kimért figyelem áradt belőle, olyan, amellyel egy orvos vizsgál meg egy felvételt, mielőtt kimondaná a diagnózist. Nem nyúlt a papírért. Egyszerűen csak nézte Gergőt, és pusztán ezzel azt éreztette vele, hogy ő most valami oda nem illő, nevetséges tárgyként zavarja meg a gondosan felépített rendet.
— Ez már a harmadik — szólalt meg végül. A hangja teljesen egyenletes maradt, rezzenéstelen, mintha egy hírolvasó ismertetne száraz adatokat. — Két hét alatt a harmadik lista, Gergő. Most éppen ki szerepel rajta? Kit fosztottunk meg attól a hatalmas örömtől, hogy meghívjuk az esküvőnkre?
Gergő ügyetlenül közelebb lépett az asztalhoz, majd a papírt óvatosan letette a legszélére, mintha attól tartana, hogy már a puszta érintésével is felborítja ezt a szentnek tűnő rendet.
— Lilla, próbáld megérteni… Anya azt mondja, Erika néni nagyon megbántódna, ha nem hívnánk meg a harmad-unokatestvérét. Régen, fiatal korukban állítólag nagyon szoros kapcsolatban voltak. És még néhány régi kollégáját is felírta. Azt mondja, akkoriban sokat segítettek neki.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz