Elsőként Márk reagált: „Én amúgy semmit nem kértem.” Egy másodperccel később már meg is jelent a rendszerüzenet, hogy Márk kilépett a beszélgetésből.

Anita következett: „Nóra, ezt most miért kellett Erika előtt? Ez családi ügy!”

Erika ennyit írt: „Gyerekek, ne veszekedjetek. Hétfőn nyolcra készen leszek.”

Gábor viszont nem válaszolt a csetben. Ehelyett bejött hozzám.

— Anyám előtt aláztál meg — mondta. — Felfogod egyáltalán, hogyan nézett ez ki? Ott ül szemüvegben, és azt olvassa, hogy a menye az én személyes jegyzeteimet cibálja elő az egész rokonság előtt. Anita már fel is hívta. Anya ezek után biztosan nem fog aludni.

— Te voltál az első, aki az én anyámat kitetted a te anyád elé. Csak nálad ezt „határnak” hívják, nálam meg „táblázatnak”.

— Ez nem ugyanaz! Én csak kimondtam az igazat arról a határról. Te meg belerángattad Márkot. A fiú most…

— A fiú magától lépett ki. Huszonhat éves.

Gábor lehalkította a hangját, de a tekintete ugyanolyan kemény maradt.

— Anyának magas a vérnyomása. Ha a te táblázataid miatt rosszul lesz, az a te lelkeden szárad.

Ezen a ponton majdnem elmosolyodtam. Nem azért, mert vicces volt. Hanem mert ő maga vette elő azt az érvet, és tette le elém.

— Tehát az egészség mégis beleszámít a határba — feleltem. — Csak nem az én anyám egészsége.

— Ne forgasd ki.

— Nem forgatom ki. Leírom.

Kinyitotta a száját, mintha folytatná, aztán becsukta. Az elmúlt napokban először fordult elő, hogy nem talált újabb pontot, amire hivatkozhatott volna. Sarkon fordult, és bement a dolgozószobába, ahol a kihúzható kanapé áll.

A telefont képernyővel lefelé tettem az asztalra, és csak akkor vettem észre, hogy a vállam, amelyet kedd óta szinte a fülemig húzva tartottam, végre lejjebb ereszkedett. Úgy szívtam be a levegőt, mintha hosszú lépcsősor tetejére értem volna fel. Egy perc múlva rövidet rezdült a készülék: anya írt. „Megvagyok.” A végére pontot tett. Én annyit válaszoltam: „Tudom.” Így beszélünk mi, amikor egyikünknek sincs mit hozzátennie.

Később Anita privát üzenete is megérkezett: „Megaláztad. Mégiscsak férfi.” Erre már nem reagáltam. Milyen alapon osztja ki ő, hogy ebben a történetben kinek van joga megsértődni?

Szombat reggel Gábor magától kijött utánam a konyhába. Olyan hivatalos arcot vágott, mintha tárgyalni érkezett volna. Jobb lett volna, ha a dolgozószobában marad.

— Anya kérte, hogy emlékeztesselek — kezdte, a bögréjét nézve. — Hétfőn nyolcra készen lesz. Én viszem el, elkéredzkedtem.

— Rendben — mondtam.

— És még valami. Ne haragudj, de jobb, ha ezt tisztázzuk. A te anyádat majd elviszed a társadalombiztosításos rendelésre, mint mindenki más. Vár három hetet, nem fog belehalni. Egyébként is túl sokat vállalsz magadra. Engedd el egy kicsit. Van rendszer.

Nem dühösen mondta. Tárgyilagosan közölte, mintha egy szállítási határidőt ismertetne. Én pedig hallottam, ahogy lüktetni kezd a halántékom. Az arcom égett, az ujjaim viszont a hegyükig kihűltek. A teáskanál kicsúszott a kezemből, és csilingelve koppant a padlólapon, de le sem hajoltam érte.

— Valami baj van? — kérdezte Gábor.