Akkor még nem sejtettem, hogy két nap múlva Gábor ugyanezt a mondatot a közös családi csetben is megismétli majd – anyám, a fiunk és az unokatestvére előtt.

Csütörtök reggel bejelentettem anyát neurológiára a társadalombiztosításos ellátásban. A legközelebbi időpont október huszonhatodikára szólt. Attól a naptól számítva, amikor leült a bolt padlójára, ez huszonhét napot jelentett, és nem néztem a számot tovább, mint amennyi ideig a gomb megnyomásához muszáj volt. Anya egyetlen szót küldött: „Rendben.” Nálunk a családban ez a szó már rég a lázmérőt helyettesíti. A pontokat az üzenetei végén úgy teszi ki, mintha pecsétet ütne rájuk.

A munkahelyemen odamentem Júliához, aki nálunk a recepción a rangidős.

– Zoltánnál nem szabadult fel véletlenül időpont?

– Nóra, nála novemberig minden tele van. A lemondott időpontok egy perc alatt elmennek, ezt te is tudod.

– Tudom. De kérlek, nézz rá, hátha mégis megüresedett valami.

– Ha lesz hely, szólok. Csak… – Júlia egészen lehalkította a hangját. – Az egyetlen októberi időpont, ami nála mozdítható, az a tied, a belsős. A többi betonbiztos.

Bólintottam, de nem mondtam semmit. Csak megjegyeztem.

Péntek este egymás után négyszer rezgett meg a telefonom. A közös családi csetet nem szeretem: benne van Gábor, én, Márk, Gábor anyja, Erika, és Gábor unokatestvére, Anita, aki rózsás képeslapokat küldözget meg jó egészséget kívánó üzeneteket. Anya ájulásáról ott már mindenki tudott: Gábor még szerdán elmesélte Erikának, természetesen a saját változatában.

Erika ezt írta: „Nórikám, hogy van anyukád? Gyertyát gyújtottam érte. És a hétfőt ne felejtsétek el, nyolcra készen leszek.”

Gábor válaszolt rá. Higgadtan, pontokba szedve, mintha valamelyik beszállítónak írna hivatalos levelet: „Anya, minden marad úgy, ahogy megbeszéltük, Nóra beírta. Csak Nórának most éppen az a hangulata, hogy a közös pénzünk az összes rokonára is vonatkozik. Én meg rögtön megmondtam: az ő anyjára nem szerződtem. Van egy határ.”

Anita azonnal odabiggyesztett egy nevetős fejet, aztán még odaírta: „Nórikám, tarts ki!”

Kétszer is végigolvastam Gábor üzenetét. Ott ült a másik szobában, a vékony fal túloldalán; ha akarta volna, mindezt elmondhatta volna nekem szemtől szemben. Csakhogy akkor rajtam kívül senki sem hallja. Neki pedig láthatóan éppen az volt a fontos, hogy mindenki tanúja legyen. Mit akart ezzel bizonyítani? Valójában pontosan ez volt a különbség aközött, hogy a konyhában mondja: „erre nem szerződtem”, vagy beírja ugyanezt a családi csetbe.

Megnyitottam a képtárat, és előkerestem azt a fotót, amelyen a kék oszlop látszott. Gyorsan bepötyögtem: „Ha már mindenki előtt beszélünk róla: Gábor táblázatot vezet a kiadásokról. A kék sor Márké. Egy év alatt tizenhét utalás, alkalmanként 18 000 forint, összesen 306 000 forint. Anyám vizsgálata Zoltánnál 18 000 forintba kerül. Egyetlen alkalom. Ennyi az egész határ. Erika, a hétfői időpontja továbbra is megvan. Évek óta tartom magának. Egyelőre.”

Az „egyelőre” szónál megálltam, és külön újra elolvastam. Magától csúszott ki az ujjaim alól, mégsem töröltem ki. Akartam én ezt kiteregetni a közös csetben? Egyáltalán nem. De azt sem akartam tovább némán nézni, ahogy anyámat valami „egyéb kiadás” kategóriába tolják át.