Gábor már otthon ült a konyhában, előtte nyitva a laptop.

– Felhívtad az anyámat.

– Fel. – A szemét le sem vette a képernyőről. – Tisztességesebbnek tartottam, ha én magyarázom el neki, nem pedig hagyom, hogy hamis reményekben ringassa magát. Te magánorvost ígértél neki úgy, hogy a családi költségvetésben erről nem állapodtunk meg. Én tájékoztattam. Nyugodtan, udvariasan, magázva. Katalin egyébként teljesen higgadtan fogadta. Értelmes asszony.

– Úgy fogadta, ahogy az olyan ember fogad dolgokat, akit gyerekkora óta arra neveltek, hogy ne panaszkodjon. Ez nem ugyanaz.

Felém fordította a telefonját. A piros oszlop már nem volt üres: megjelent benne egy friss bejegyzés. „K. I., hívás, tájékoztatás – nulla.” Gábor még a saját telefonját is beírta a táblázatba, amit az anyámnak intézett. Pár másodpercig azt sem tudtam, nevessek-e, vagy üvöltsek.

– Nóra, ez nem anyádról szól. Ez rendszerkérdés – folytatta. – Első pont: a gyerek befektetés. Márknak lakáshitele van, huszonhat éves, most építi az életét. A befektetés megtérül. Második pont: az egészség kiadás, fogyasztás. A fogyasztást előre kell tervezni, nem utólag kapkodni utána. Harmadik pont: a váratlan költségeket előzetesen egyeztetjük.

– Nyisd meg a kék részt, és olvasd fel.

Úgy nézett rám, mintha azt kértem volna, hogy olvassa fel hangosan a vasaló használati utasítását, de azért megnyitotta. Eleinte magabiztosan, egyenletes, hivataloskodó hangon olvasott: „Márk, kérésre. Márk, kérésre. Márk, kérésre.” Aztán fokozatosan halkult el, mert a sorok csak nem akartak elfogyni, az összegek pedig ugyanazok maradtak, mintha egy sablonból másolták volna őket egymás alá. Én nem számoltam vele együtt hangosan. Magamban számoltam, mert itt már láthatóan csak a számolás maradt nekem.

– Hallod te egyáltalán, mit olvasol? – kérdeztem.

– Ez lakáshitel.

– Ezek a te utalásaid. Ugyanaz az összeg, újra és újra, mintha előfizetés lenne.

Elővettem a telefonomat, és lefotóztam a képernyőjét: az egész kék oszlopot, mielőtt még becsukhatta volna. A kattanás sokkal hangosabbnak tűnt, mint amire számítottam. Gábor azonnal követelte, hogy töröljem ki, mert ezek a személyes feljegyzései. Azt feleltem, hogy ez inkább jegyzőkönyv arról, hogyan élünk.

– Rendben. – Rögtön lecsukta a laptopot. – Ha azt akarod, hogy anyád magánorvoshoz menjen, fizess érte te. Én nem tiltom.

– Köszönöm az engedélyt.

Bement a szobába, és nagyon gondosan behúzta maga mögött az ajtót, csapódás nélkül. Az olyan ember nem vagdossa az ajtókat, aki biztos benne, hogy igaza van. Egy percig még a folyosón álltam, és a hűtő reléjének apró kattanását hallgattam. Olyan érzésem volt, mintha nem is a férjemmel beszéltem volna, hanem egy végtelenül udvarias beléptetőkapuval: csak érvényes igazolvánnyal enged át, az enyém pedig már rég lejárt.

Leültem, megnyitottam a fotót, és végül mégis végigszámoltam az összes sort, az ujjammal követve a képernyőn. Valaha így számoltam át a könyveket anya könyvtárában: polcról polcra haladva. Minden a helyén volt. Furcsa módon ez kellemesebb érzésnek bizonyult, mint vártam.