– Az én fuvarjaimat is beírod a táblázatba? – kérdeztem.

– A fuvar nem kiadás, Nóra. Te viszed anyámat, mert így akarod.

– Add ide a telefont. Beírok egy sort.

Felnevetett az orra alatt, és odanyújtotta. Biztos volt benne, hogy úgysem írok semmit. Megkerestem a zöld ágon egy üres cellát, és begépeltem: „Utazás, Nóra, havonta négyszer, évente több mint hatvan óra. Díjazás: nulla.” Aztán visszaadtam neki a készüléket.

– Így már teljes a mérleg.

– Az idő nem pénz – mondta Gábor, miután elolvasta a sort, és úgy fintorgott, mintha egy szállítólevélen felesleges vesszőt talált volna.

– Pontosan – feleltem.

A telefonjával együtt kiment a szobába. A sort valószínűleg nem fogja kitörölni; túl méltatlannak tartaná magához. Én egyedül maradtam a konyhában, és csak akkor vettem észre, hogy még mindig markolom a vízforralót. Az ujjaim jéghidegek voltak, mintha nem is kannát, hanem fagyasztóból kivett palackot tartanék. Feltettem a tűzre.

Felhívtam anyát.

– Hogy vagy?

– Semmi baj.

– Ez volt a hatodik – mondtam.

Nem értette, mire gondolok, de nevetni kezdett; azon a napon először. Majdnem éjfélig beszélgettünk, és a végén kimondta: „Jól van, elmegyek.” Ez a „jól van” nekem többet ért minden táblázatnál.

Éjszaka, amikor Gábor már aludt, megnyitottam a munkahelyi alkalmazást, és sokáig néztem egyetlen bejegyzést: „Vetrova E. F., Zoltán, hétfő.” Novemberig egyetlen szabad időpont sem maradt nála.

Anya szerdán hívott, kora este, amikor épp a hídnál araszoltam a dugóban.

– Nórikám, te ne fáradj velem – mondta azon a sima, könyvtárosi hangján. – A vejem mindent elmagyarázott.

– Melyik vejed?

– Hát a tiéd. Egy órája telefonált. Azt mondta, magánrendelés nekem nem jár, nektek erre nincs keretetek. Menjek a társadalombiztosítás szerint, három hét múlva adnak sorszámot. Úgyhogy majd oda megyek.

Bekapcsoltam az elakadásjelzőt. Hátulról azonnal dudálni kezdtek, élesen és dühösen, de egyáltalán nem érdekelt.

Már kedden fél éjszakán át próbáltam kihúzni anyából azt az egyetlen mondatot, hogy „jól van, elmegyek”. Katalin, hetvennégy éves, egész életében a kerületi könyvtárat vezette. Az orvosokat mindig messziről kerülte, ha kellett, inkább az utca másik oldalán ment tovább.

az állami rendelőket másik járdán, a magánorvosokat meg mintha a város túlsó végére száműzte volna magában. Azokat az embereket pedig, akik azzal kezdik, hogy „ne idegeskedjen”, egyszerűen kiveszi a látóteréből. Én óvatosan kerülgettem a témát: nem szorítottam sarokba, csak újra meg újra elmondtam neki, hogy ez már el van intézve, és neki egy fillérjébe sem kerül. Már majdnem rábólintott. Erre Gábor egyetlen perc alatt visszatolta nekem az egészet, mint valami hibás raklapot a raktárba.

– Anya, ehhez nem volt joga.

– Dehogynem volt – felelte anya. – A férjed. Ráadásul én sosem szerettem adósnak lenni.

Vele vitatkozni értelmetlen, de hallgatni sem tudtam. Anya soha nem panaszkodik, Gábor pedig ezt pontosan tudja, és kényelmesen él is vele. Valójában nem is rá haragudott, hanem arra, hogy egyáltalán kérnie kellett volna. A dugó lassan megmozdult, én pedig hazafelé araszolva úgy rakosgattam magamban a mondatokat, mint egy lapra szerelt szekrény elemeit: külön-külön mindegyik stimmelt, együtt mégsem állt össze semmi. Egyáltalán miért hívta fel anyámat? Nem kértem tőle se telefonhívást, se tanácsadást. Csak azt kértem, hogy fizesse ki.