„A te anyádra én nem szerződtem” közölte Gábor, Nóra pedig döbbenten állt a konyhában vízforralóval a kezében
Kegyetlen anyagi logika szívbemarkolóan igazságtalan.
– A te anyádra én nem szerződtem – közölte Gábor, aztán a mobilját kijelzővel fölfelé letette a konyhaasztalra.
A tűzhely mellett álltam, kezemben a vízforralóval, és még a gázt sem gyújtottam meg. Egy órával korábban hoztam haza anyát a boltból, ahol a pénztár és a kenyérpult között egyszerűen lecsúszott a fal mentén. Az eladónő engem hívott, mert anya pénztárcájában volt egy cetli, rajta egyetlen telefonszámmal. Útközben anya ötször mondta, hogy „semmi baj”. Számoltam.
– Zoltánnál a teljes vizsgálati csomag nagyjából harmincnyolcezer forint – mondtam. – Konzultáció, érrendszeri ultrahang, labor. Fizesd ki a közös kártyáról, a többit majd én elintézem.
– Beszéljük meg indulatok nélkül. Elmagyarázom pontokba szedve.
Ő mindig pontokba szedve magyaráz. Nyugodt, egyenletes hangon, én pedig már kívülről fújom ezeket a pontokat. Gábor egy raktárkomplexum üzemeltetéséért felelős főmérnök, és a családot is úgy kezeli, mint egy raktárt: bevétel balra, kiadás jobbra, minden polcnak megvan a maga teherbírása. Huszonnégy éve hallgatom a polcok terhelhetőségéről szóló példázatait. Ha azt mondom neki, hogy „nekem ez sok”, ő egyetlen pillanat alatt lefordítja a saját nyelvére, és abból az lesz: „akkor számoljunk”. Nem gonosz ember. Csak ami nem fér bele a táblázatába, az az ő számára egyszerűen nem létezik.
Felém fordította a telefonját. A jegyzetei között egy költséglista lakott, színekkel jelölve, akár egy metróhálózat térképe: a zöld vonal neve „Anya”, a kéké „Márk”, a szürkéé „Mi”, a pirosé pedig „Egyéb”.
– Az egészségügyi keretet három ág lefedi – mondta. – Az anyám, a fiunk és mi ketten. Minden másra nincs külön limit. A te édesanyád felnőtt ember, van nyugdíja, gazdálkodjon belőle.
– Könyvtárosi nyugdíja van, Gábor. Pontosan tudod, mennyi az.
– Tudom. Éppen ezért mondom, hogy minden háztartásnak megvan a saját költségvetése, és az nem nyújtható a végtelenségig.
– És az én anyám melyik ághoz tartozik?
– A piroshoz.
– Az „egyébhez”?
– Nóra, ne kapaszkodj bele a szavakba. Az „egyéb” egy kategória, nem sértés.
A piros vonal üres volt, olyan üres, mint vasárnap egy raktártelep parkolója: évek óta egyetlen szám sem került bele. Hát nem beszédes ez önmagában? Az ember nem nyit rubrikát olyasminek, amire esze ágában sincs költeni. A zöld viszont egészen a képernyő aljáig húzódott: szemüveg, fogpótlás, masszőr, ortopéd talpbetét, szanatóriumi beutaló.
Mellesleg azt az ágat nem csak ő finanszírozta. Amióta Erika egyedül maradt, én hordom az anyósomat orvoshoz, gyógyszertárba, igazolásokért. Hat éve, havonta négyszer, oda harmincnyolc perc, vissza ugyanannyi. Valójában már régen elkezdtem számolni: egyszer egy patikai blokk hátoldalán kiszámoltam, és kijött, hogy évente több mint hatvan órám megy el erre, vagyis másfél teljes munkahét. Senki sem kérte tőlem, hogy számoljam. Én egyszerűen számolok.
És nem csupán az utazásról van szó. Kétezer-kilenc óta dolgozom a klinikán, és a dolgozóknak havonta jár egy időpont bármelyik szakorvoshoz – a legközelebbi hozzátartozó számára. Zoltánhoz úgy lehet bekerülni, hogy a naptára egy hónapra előre nyílik meg, aztán néhány óra alatt minden hely betelik. Az én munkahelyi időpontjaim ezért Erika számára szó szerint mentőövet jelentettek. Hat éven át minden ilyen lehetőség hozzá került. Magamnak egyszer sem kértem, mert az én anyám olyan, aki az orvosi rendelőket nagy ívben elkerüli, ha teheti, inkább átmegy az utca túloldalára. Az októberi időpont is már az anyósom nevére volt lefoglalva: hétfő, Zoltán, a foglalás szeptember eleje óta bent volt a rendszerben.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz