Nem válaszolt. Csak a padlót bámulta.

— A válókeresetet nem kell visszavonni — tettem hozzá. — Holnap bemegyek a bíróságra, és megerősítem, hogy én is beleegyezem. Addig pedig vegyél magadnak ételt. És költözz Mónikához, Marcell. Itt már nincs dolgod.

Három nappal később Marcell elment.

Szótlanul pakolta össze a holmiját. Az öltönyeit nagy, fekete szemeteszsákokba hajtogatta, mert bőröndöt nem adtam neki. Azokat még az esküvőnk előtt vettem, a saját pénzemből.

Az ajtó előtt megállt. A zsákok mellette hevertek, ő pedig egyik lábáról a másikra állt.

— A kulcsokat a komódon hagyom — mondta lesütött szemmel. — A felújítás miatt… bocsánat. Nem kérek érte semmiféle kártérítést.

— Köszönöm — feleltem. — Ez így korrekt. A tizennégy évnyi ingyenes munkám amortizációjával együtt akkor nullán vagyunk.

Kiment. Az ajtó halkan becsukódott mögötte.

Átmentem a konyhába, és kitártam az ablakot. Hűvös, friss őszi levegő áradt be a lakásba. Odakint végre kisütött a nap, és lassan szétkergette a felhőket.

Fogtam egy rongyot, alaposan letöröltem az asztalt, főztem magamnak friss teát, elővettem egy szelet almás pitét, amelyet előző nap csakis magamnak sütöttem, és leültem az ablak mellé.

A lakást különös, áldott csend töltötte be.

A háztartás nem pusztán lábasokból, mosóporból és vasalódeszkából áll. A mindennapi gondoskodás a kapcsolatok láthatatlan kötőanyaga. És ha az egyik ember ezt természetesnek veszi, a másikat pedig csak ingyenes tartozéknak tekinti a kényelem mellé, akkor előbb-utóbb az egész építmény összeomlik.

A rend nem keletkezik magától. A tiszta ingek nem nőnek a vállfán. A tiszteletet pedig nem osztják automatikusan azért, mert valaha aláírtunk egy papírt.

Azt nap mint nap ki kell érdemelni.

Vagy meg kell tanulni egyedül mosni.