Ekkor vett egy zacskó mirelit gombócot, és megpróbálta megfőzni. A lábast persze a tűzön felejtette. A víz elpárolgott, a gombócok pedig egyetlen fekete, odaszenesedett masszává álltak össze. Az edényt nem tudta megmenteni. Végül kidobta a szemétbe.

A mosással is tett egy kísérletet. Egy menetben gyömöszölt be a gépbe egy vékony fehér inget, fekete zoknikat és egy piros sportfelsőt. Kilencven fokra állította a programot. A végeredmény egy bizonytalanul rózsaszín, két mérettel kisebb ruhahalom lett.

Az igazi csapás azonban a második héten érte.

Szombat reggel azzal kezdődött, hogy Marcell zuhanyozni ment. Öt perc múlva vizesen, felbőszülve, egyetlen törölközőbe csavarva rontott ki a fürdőszobából.

— Lilla! Hol van a vécépapír? És hová tűntek a tusfürdők?

Épp a folyosón ittam a kávémat, miközben meglocsoltam a virágokat.

— A szobámban — feleltem nyugodtan. — A vécépapírt én vettem, a saját pénzemből. A tusfürdőt szintén. A te készleted tegnap elfogyott. Emlékeztetlek: a sarkon ott a bolt.

— Te… te már a vécépapírt is eldugod előlem? — meredt rám elképedve. — Ez nevetséges! Sőt, ez aljas!

— Az a nevetséges, amikor egy jól kereső, felnőtt férfi egy szál törölközőben rohangál a lakásban más vécépapírja után, mert kiderült, hogy a háztartás nehezebb ügy, mint amilyennek a kanapéról látszott — mondtam. — Vegyél magadnak. És szappant is. Mosóport se felejts el. Ja, és mosogatószert is hozz, mert az is fogyóban van. A sajátomat már bevittem magamhoz.

Marcell ott állt előttem, kapkodta a levegőt, és akkor először nem dühöt láttam a szemében, hanem valami egészen gyermeki tanácstalanságot.

Ő tényleg azt hitte, hogy a lakás magától marad tiszta. Hogy a vécépapír egyszerűen kinő a tartóból. Hogy a fogkrém soha nem fogy el. Hogy a tiszta törölközők a puszta létezésüktől lesznek friss illatúak.

A házasságunk tizennégy éve alatt Marcell egy „all inclusive” szállodában élt. Csakhogy a láthatatlan személyzet én voltam. Én takarítottam, mostam, vasaltam, főztem, vásároltam. Ő pedig nagyvonalúan hazahozta a fizetését, annak egy részét átadta, a maradékot pedig saját személyes érdemének tekintette.

Most viszont megszűnt a szolgáltatás. A hozzáférés letiltva. Indok: a tiszteletdíj tartós nemfizetése.

— Lilla… — szólalt meg végül, és a hangja napok óta először nem fölényes volt, hanem könyörgő. — Beszéljük meg, jó? Hiszen nem vagyunk ellenségek.

— Ellenségek nem — bólintottam. — De házastársak sem igazán. Nem te akartál válni?

— Én… csak felkaptam a vizet. Tudod, milyen ez. Életközépi válság, munkahelyi hajtás, az ember egy kis szabadságra vágyik… Azt hittem, csak pihenünk egymástól egy kicsit.

Ránéztem. Ott állt csuromvizes hajjal, kócosan, kiszolgáltatottan. És hirtelen nem sajnálatot éreztem. Nem. Inkább valami végtelen fáradtságot.

— Te nem szabadságot akartál, Marcell — mondtam csendesen. — Hanem le akartad tenni a felelősséget. Kifelé agglegénynek akartál látszani, közben pedig megtartani az otthoni kényelmet az én munkám árán. Azt szeretted volna, hogy maradjak a bébiszittered, amíg te új életet keresel magadnak. Csakhogy ez így nem működik. A szabadság teljes csomagban jár. Benne van a gallérok folttisztítása, a bevásárlás, és igen, a vécépapír megvásárlása is.