— És te nem tudtad volna kivasalni? — kérdezte hirtelen Mónika.

Marcell megdermedt.

— Mi van?

— Azt kérdeztem, te magad nem tudtad volna kivasalni? — ismételte az anyja. A hangjából egy pillanat alatt eltűnt az a harciasság, amellyel engem akart letámadni. A helyére valami nehéz, keserű csalódottság költözött. — Marcell, negyvenegy éves vagy. Este kilenckor felhívod az anyádat, hogy panaszkodj, mert a feleséged nem vasalta ki az ingedet, és nem sütötte meg neked a fasírtot?

— Anya, most nem ez a lényeg! Ő szándékosan szívat engem!

— Nem szívatlak — fordultam Mónikához. — Egyszerűen abbahagytam azt a munkát, amiért még egy köszönömöt sem kaptam soha. Ha Marcell szerint feleségként már lejárt a szavatosságom, és nincs rám szüksége, akkor miért járnának neki továbbra is a feleségi szolgáltatások teljes csomagban?

Mónika elhallgatott. Kemény asszony volt, a régi iskola szerint nevelkedett; harminc éven át dolgozott főkönyvelőként egy autótelepen. A számokhoz értett, és pontosan tudta, mi mennyibe kerül — legyen szó pénzről, munkáról vagy idegekről.

— Marcell — szólalt meg végül, és a fia felé fordult. — Gyere csak ide.

Bementek a nappaliba. Nem tapadtam az ajtóra hallgatózni, inkább visszamentem a konyhába. A csukott ajtón át is átszűrődött a fojtott, de indulatos beszélgetés. Mónika sokáig beszélt. Lassan, nyomatékosan, minden szót úgy ejtve ki, mintha számlát állítana ki róla. Marcell időnként próbált közbeszólni, de az anyja újra meg újra elhallgattatta.

Nagyjából húsz perc múlva Mónika kijött a folyosóra. Az arca komor volt.

— Lilla — mondta, miközben felhúzta a kesztyűjét. — Igazad van. A fiam teljesen elkanászodott. Túlságosan hozzászokott, hogy mindent készen kap. Én azt hittem, valami komoly dolog miatt veszekszetek… Erre kiderül, hogy ő szabadságot akar, de a kiszolgáló személyzetet azért megtartaná.

— Anya! — hallatszott bentről Marcell sértett hangja.

— Te csak hallgass, okostojás! — vágta rá Mónika. — Holnap összepakolsz, és hazajössz hozzám. Beköltözöl a régi gyerekszobádba. Mosni pedig magadra fogsz, mert én sem vagyok a cseléded. Itt meg nincs jogod tönkretenni más idegeit.

Aztán visszafordult hozzám.

— Ne haragudj a látogatásért, Lilla.

És azért is, hogy ilyen önző embert sikerült nevelnem. Azt hittem, melletted majd rendes férfi válik belőle… Hát, úgy látszik, tévedtem.

— Köszönöm, Mónika — mondtam halkan.

Az anyósom elment. Utána olyan csend ereszkedett a lakásra, mintha valaki lekapcsolta volna az egész világot.

Marcell végül sem másnap, sem harmadnap nem költözött el. A férfibüszkesége, meg az, hogy nem akart visszakerülni az anyja teljes felügyelete alá, erősebbnek bizonyult a hétköznapi kellemetlenségeknél. Úgy döntött, hidegháborút indít ellenem.

Az új élete azonban inkább szánalmas vígjátéknak tűnt, mint komoly hadjáratnak.

Az első három napban ételt rendelt. Csakhogy hamar rájött, hogy napi háromszor kész kaját hozatni nem olcsó mulatság. A korábbi, nagyjából ezerkétszáz forintos napi étkezése hirtelen nyolcezer forint körüli kiadássá dagadt. Egy hét sem kellett hozzá, és a kártyáján lévő pénz látványosan fogyni kezdett.