— Takarítsd ki a konyhát — vetette oda a válla fölött. — Bűzlik az egész.

Szó nélkül bementem. Összeszedtem a koszos serpenyőt, a tányérokat, a bögréket, mindent, amit ő hagyott maga után, és szépen bepakoltam egy nagy műanyag lavórba. Aztán a lavórt odavittem, és letettem közvetlenül a szobája ajtaja elé.

Ezután elővettem egy nedves törlőkendőt, letöröltem az asztal rám eső részét, megtisztítottam a tűzhelynek azt a felét, amelyet én használtam, feltettem a vizet teának, majd előszedtem a salátát, amit munkából hazafelé vettem magamnak.

Öt perc sem telt el, a nappali ajtaja kivágódott. Marcell kis híján hasra esett a lavórban.

— Ez meg mi a fene?! — üvöltötte.

— A te mosatlanod — feleltem nyugodtan. — A mosogatóban útban van, mert nem tudom tőle megmosni a saját dolgaimat. Kérlek, a háztartási hulladékodat tartsd a saját területeden. Például a nappaliban.

— Lilla, te már minden határt átlépsz! — fröcsögött magából kikelve. — Ez közös lakás!

— Pontosan. A közös helyiségeknek éppen ezért tisztának kellene lenniük. Te koszoltad össze, te is hozd rendbe. Én mostantól nem takarítok utánad. Nem vagyok a bejárónőd.

— A feleségem vagy!

— Idegen ember vagyok — javítottam ki, és még mosolyogtam is hozzá. — Te mondtad. „Két idegen vagyunk, nem kötelességem eltartani téged.” Emlékszel? Remek meghatározás, nekem kifejezetten tetszik. Csakhogy mostantól mindkét irányban érvényes.

Marcell belerúgott a lavórba. A műanyag nagyot reccsent, de nem tört szét. Ő pedig bevágta maga mögött az ajtót, és olyan hangosan zárta kulcsra, mintha ezzel büntetne.

Kilenc óra körül csengettek. Amikor ajtót nyitottam, Mónika állt a küszöbön, az anyósom.

Meg sem várta, hogy beinvitáljam. Belépett, összeszorított szájjal, kabátban, és rögtön végigmérte a folyosót azzal a szigorú tekintettel, amelytől régebben még ösztönösen kihúztam magam.

— Lilla, mi folyik itt nálatok? — támadott le azonnal. — Marcellkém felhívott. Éhes, fáradt, teljesen ki van készülve! Miféle cirkuszt rendeztél te itt?

— Jó estét, Mónika — álltam elé udvariasan, de úgy, hogy ne tudjon beljebb masírozni a szobák felé. — Ha szeretne, jöjjön be a konyhába. Teával sajnos nem tudom megkínálni, mert nálam az élelmiszer pontosan egy főre van kimérve.

— Tessék?! — majdnem félrenyelt a felháborodástól. — Miféle kufárkodás ez? Mit számít, hogy egy főre vagy kettőre? Ti család vagytok!

— Nem vagyunk család — fontam össze a karomat. — A fia négy nappal ezelőtt hivatalosan közölte, hogy beadja a válókeresetet. Azt mondta, idegen vagyok számára, és nem hajlandó pénzt adni sem ételre, sem a háztartásra. A rezsire adott kétezer forintot. Én elfogadtam a feltételeit. Idegenek külön élnek. Akár egy lakáson belül is. Mindenki magáért felel.

Mónika előbb rám nézett, aztán a nappali ajtajára. Onnan Marcell már kidugta a fejét, olyan ártatlanul sértett arccal, mint akit igazságtalanul keresztre feszítettek.

— Marcellkém… — bizonytalanodott el az anyja. — Ez igaz? Beadtad a válást?

— Be hát, anya! — kezdett hadarni Marcell, miközben kilépett a folyosóra. — De hát nem dobtam ki! Én csak azt mondtam, normálisan húzzuk ki a tárgyalásig! Erre ő hisztériázik! Nem mos rám, nem főz, a mosatlant kirakja egy lavórban! Ma tönkrement egy fontos megbeszélésem, mert gyűrött ingben kellett mennem, úgy néztem ki, mint egy csöves!