Úgy meredt rám, mintha szarvak nőttek volna a homlokomon. A következő pillanatban feltépte a hűtő ajtaját.

A hűtő ragyogó renddel fogadta. Előző este minden saját holmimat – sajtot, zöldségeket, joghurtokat, kész levest, dobozokat – átpakoltam a felső két polcra, és egy kis cetlit ragasztottam eléjük: „Lilla magántulajdona”.

Az alsó polcon magányosan árválkodott fél doboz margarin, egy háromnapos, kiszáradt kifli és egy üveg mustár, amely még az előző hónapról maradt ott.

– Hol van a kaja?! – üvöltötte Marcell. – Tegnap még tele volt a konyha szatyrokkal!

– Az én szatyraim voltak. Az én pénzemből vettem őket – feleltem. – Te mondtad, hogy nem vagy köteles eltartani engem. Szerencsére dolgozom, és megkeresem a magamét. Te viszont az ennivalóba nem akartál beszállni, csak nyolcezret tettél le a lakásra. Ennyiért helyet biztosítok neked. Étkezés nem jár hozzá.

– Te… te kicsinyes, bosszúálló boszorkány! – robbant ki belőle. – Ilyen semmiség miatt éheztetni akarsz?

– Szó sincs éheztetésről. A házzal szemben van egy remek kis bolt, nyolckor nyit. Leszaladsz, veszel magadnak valamit, aztán elkészíted. Ja, és ha tizennégy év alatt elfelejtetted volna: a vasalón a gőzölő gomb jobb oldalt van.

Marcell a konyha közepén állt, és hangosan fújtatott. Az arcán egymást váltották az érzések: a döbbenettől a pánikig minden átfutott rajta. Az az ember, aki megszokta, hogy a tiszta ingek maguktól megjelennek a szekrényben, a forró rántotta pedig éppen akkor kerül az asztalra, amikor neki kedve támad enni, hirtelen egy barátságtalan, levegőtlen világűrben találta magát.

– Szólok anyámnak! – vágta rá váratlanul, olyan hangsúllyal, mint egy sértődött ötödikes.

– Feltétlenül – mosolyodtam el. – Mónikának tényleg ideje megtudnia, milyen önálló, felnőtt sast nevelt fel.

Marcell kiviharzott a konyhából, úgy csapkodva az ajtókat, hogy megcsörrentek az üvegek a tálalószekrényben. A nappaliból kapkodó zörgés hallatszott: kétségbeesetten próbált valamilyen régi, gyűrött inget saját kezűleg kivasalni. Végül húsz perc múlva sötétkék ingben rohant ki a lakásból; a gallérja hullámos maradt, a háta csupa ránc, és még a cipőjét sem sikerült rendesen felvennie.

Megittam a teámat, elmostam az egyetlen csészémet, majd munkába indultam. Könnyű, csilingelő szabadságérzet kísért végig az úton.

Este azonban megkezdődött az igazi ostrom.

Hét körül értem haza. Ahogy beléptem a lakásba, azonnal megtorpantam.

Égett szag terjengett odabent.

A konyha úgy festett, mintha egy kisebb vihar söpört volna végig rajta. A tűzhelyen egy serpenyő árválkodott, benne valami felismerhetetlenségig elszenesedett félkész étel maradványaival. Marcell alighanem fagyasztott fasírtot próbált megsütni, persze kiolvasztás nélkül, a legnagyobb lángon. A mosogató roskadásig tele volt edényekkel — az ő tányérjaival, bögréivel, evőeszközeivel, amelyeket reggel és este használt. Az asztalon morzsák szóródtak szét, ott hevertek a rendelt gombócok csomagolópapírjai, mellettük pedig egy szószos késsel sikerült megkoronázni a látványt.

Marcell a nappaliban ült a tévé előtt. Amikor beléptem, még csak hátra sem nézett.