Ránéztem a pénzre. A lakás múlt havi számlái harmincezer forint körül jártak. A kabátzsebemben ott lapult a blokk a bevásárlásról: tizenhatezer forint. Semmi különleges nem volt benne, csak zöldség, gabona, hús, tisztítószer, a hétköznapi élet unalmas, de szükséges kellékei.

– Az élelmiszeren nincs mit számolgatni? – kérdeztem vissza halkan.

– Most mit kell ezen bonyolítani? – vont vállat Marcell. – Elmész boltba, veszel egy kiló darált húst. Neked egyedül sok lenne, nem fogsz magadnak egyetlen fasírtot sütni. Kettőnknek pont elég. Miért kell mindent túlgondolni? Na, Lilla, nekem dolgom van, hagyj dolgozni.

Felkapta a laptopját, és visszavonult a szobájába.

Én ott maradtam az asztal mellett, a nyolcezer forintos bankjegyet bámulva. A halántékom lüktetni kezdett. Egyetlen pillanat alatt végigpergett előttem az elmúlt tizennégy év: ahogy apránként felépítettem körülötte ezt az otthont, ahogy tudtam, melyik szószt szereti, milyen tésztát vesz le a polcról, ha választania kellene, hogyan mostam, teregettem, vasaltam, port töröltem, takarítottam a macskája után is, amelyet három éve egyszerűen hazahozott, aztán rám hagyott.

Marcell komolyan azt hitte, hogy a válás annyit jelent: neki velem szemben megszűnnek a kötelességei. Az enyémek viszont vele kapcsolatban változatlanul érvényben maradnak. Az ő fejében ez magától értetődő volt. Mint a levegő. A levegőért pedig, ugye, senki sem fizet.

Felemeltem a bankjegyet, gondosan letettem az előszobai komódra, aztán visszamentem a konyhába, és kipakoltam a szatyrokat.

Attól a perctől kezdve más szabályok léptek életbe.

Másnap reggel hétkor keltem. Ébresztő nélkül, kipihenten, teljes nyugalomban.

Marcell fél nyolckor robbant ki a nappaliból. Nadrág már volt rajta, inget viszont nem vett fel, a haja még nedvesen tapadt a fejéhez a zuhany után.

– Lilla! – kiáltotta az előszobából. – Hol van a világoskék ingem? Nincs a szárítón!

Az asztalnál ültem, friss teát ittam, és a telefonomon olvastam a híreket. Előttem egyetlen tányér zabkása állt almával, mellette egy csésze, és pontosan egy darab sajtos pirítós.

– A szennyeskosárban – válaszoltam anélkül, hogy felnéztem volna.

– Hogyhogy a szennyesben?! Nem mostad ki?

– Nem.

Marcell berontott a konyhába. Az arca vöröslött a felháborodástól.

– Te teljesen megőrültél? Tegnap szóltam róla! Kilenckor megbeszélésem van! Fontos tárgyalás!

Letettem a csészét, nyugodtan kortyoltam még egyet, aztán a szemébe néztem.

– Marcell, te magad mondtad kedden, hogy mostantól idegenek vagyunk egymásnak. Egy idegen férfi ruháit nem kötelességem kimosni.

– Te… te most szórakozol velem?! – hökkent meg. – Miféle idegen? A férjed vagyok!

– Papíron egyelőre igen. A saját döntésed alapján viszont már nem. Tegnap te dicsekedtél azzal, hogy beadtad a válókeresetet. Innentől te egy lakótárs vagy, aki használ egy szobát. A szolgáltatásaim nincsenek benne a rezsi rád eső részében.

– Hogy mered… – elakadt a hangja a dühtől, aztán hirtelen a tűzhely felé fordult. – És a reggeli hol van?

– Az én reggelim itt van – mutattam a kanalammal a tányéromra. – A tiéd nincs. Mostantól mindenkinek saját élelmiszere van.