Reggelente a megszokott rend szerint fél hétkor keltem. Kását főztem, szendvicseket készítettem, kivasaltam Marcell ingét. Ő kijött a nappaliból – frissen borotváltan, tisztán, köntösben –, szó nélkül leült az asztalhoz, evett, megitta a kávéját, felvette az előkészített inget, aztán elment dolgozni. Este hat körül hazaért, levette a cipőjét, egyenesen a konyhába ment, ahol már várta a meleg vacsora. Csendben megette, a tányérját betette a mosogatóba, majd visszavonult a szobájába.

Ha a folyosón összefutottunk, csak biccentett, mint egy udvarias albérlő egy közös lakásban.

A negyedik napon a szokásosnál később értem haza a munkából. Bent tartottak egy jelentés miatt, a boltban hatalmas sort kellett végigállnom, ráadásul az eső is úgy szakadt, mintha dézsából öntenék. Nehéz, élelmiszerrel teli szatyrokat cipeltem be az előszobába, lerángattam magamról az átázott csizmát, és bementem a konyhába.

Marcell az asztalnál ült, előtte nyitott laptop. Amint meglátott, az órájára nézett.

– Ma elég későn jöttél – jegyezte meg teljesen hétköznapi hangon. – Mi lesz vacsorára? Benéztem a hűtőbe, csak a tegnapi leves maradt, de abban nincs hús.

Megdermedtem, kezemben az egyik szatyorral.

– A tegnapi leves – ismételtem lassan.

– Igen. Legalább süthettél volna valami fasírtot. Vagy halat. Ja, és holnap fontos megbeszélésem lesz néhány vidéki ügyféllel. Kivasalnád a kék ingemet? A szennyesben van, a gallérján van egy kis folt, azt előtte be kell áztatni.

Néztem rá, és képtelen voltam elhinni, amit hallok. Előttem ült az a férfi, aki négy nappal korábban közölte velem, hogy idegenek lettünk. Ugyanez a férfi jelentette ki, hogy nem kötelessége eltartani engem, és nem fog alkalmazkodni hozzám. Most mégis teljes természetességgel várta a fasírtot, a frissen mosott inget és a meleg vacsorát.

– Marcell – szólaltam meg halkan, miközben letettem a szatyrokat a földre. – Te nem keversz össze valamit?

– Mire gondolsz? – pillantott fel a képernyőről.

– Azt mondtad, elválunk. Azt is, hogy mostantól idegenek vagyunk egymásnak.

– Igen. És ennek mi köze a vacsorához?

– Annyi – éreztem, ahogy bennem valami hideg, csengő tisztasággal a helyére kerül –, hogy idegeneknek nem főz az ember levest. Idegenek inggallérjáról nem dörzsölgeti ki a foltot. És idegeneket nem kérdezgetünk arról, miért értek haza később a munkából.

Marcell összevonta a szemöldökét, tekintetében ingerültség villant.

– Lilla, ne kezdj már butaságokat beszélni. Felnőtt, civilizált emberek vagyunk. Egy lakásban élünk. A háztartásunk egyelőre közös, amíg nem költözünk szét. Vagy azt javaslod, hogy főzzek magamnak?

– Pontosan ezt javaslom – feleltem.

Marcell felnevetett, röviden, szárazon, lekicsinylőn.

– Nagyon vicces. Rendben, értem, meg vagy sértődve. De ne menjünk át óvodába, jó? Egyébként, várj csak – tette hozzá, és a zsebébe nyúlt.

Előhúzott a zsebéből egy összehajtott bankjegyet, nagyjából nyolcezer forintot, és letette az asztalra.

– Ez a múlt havi rezsi rám eső része – közölte. – A felemet odaadtam. Az élelmiszert meg úgyis kettőnknek veszed, szóval azon nincs mit számolgatni. Magadnak is főzöl, nem?