„Ez az otthon az enyém is” — Marcell kijelentése, miközben bejelenti, hogy a nagyobbik szobában marad és itt fog lakni, amíg a vagyonmegosztást el nem rendezik
Fájdalmasan igazságtalan, hogy az otthon idegen lesz
– Csak ne csinálj ebből világvégét – mondta Marcell, és óvatosan a csészealj mellé igazította a kávéscsészét. – Felnőttek vagyunk. Elmúlt, ami volt, előfordul az ilyesmi. Arra jutottam, hogy jobb lenne, ha elválnánk.
A konyhaasztal mellett álltam, konyharuhát szorongatva, és azt figyeltem, hogyan száll fel a csészéjéből a halvány gőz. Odakint apró, makacs októberi eső szitált, az ablakot időnként megkocogtatta egy faág, a lakásban pedig frissen főzött kávé és fahéj illata terjengett. Fél órával korábban vettem ki a sütőből a kedvenc kekszét.
– Elválnánk? – ismételtem meg. A saját hangom idegenül, tompán csengett, mintha víz alól beszéltem volna.
– Igen – vont vállat Marcell, közben elővette a telefonját, és gyorsan rápillantott valamire a kijelzőn. – Minek húzni? Tizennégy éve vagyunk együtt, de az utóbbi két évben már csak úgy élünk egymás mellett, mint két lakótárs. Holnap elindítom a papírokat. Online ma már minden gyorsan megy, főleg ha nincs vita.
– És mikor költözöl el? – letettem a konyharuhát az asztalra. Belül minden egy kemény, jeges csomóvá szorult össze, de könnyek valamiért nem jöttek. Csak valami süket, vad értetlenség maradt bennem.
Marcell felnézett rám, és őszintén meglepettnek tűnt.
– Hová költöznék?
– Hogyhogy hová? Albérletbe. Vagy az anyádhoz. Hiszen te mondtad, hogy válni akarsz.
– Lilla, te most komolyan beszélsz? – még el is mosolyodott. – Miért fizessek ki havonta százhúsz-százhatvanezer forintot egy idegennek albérletre? Kétszobás lakásunk van. Én beköltözöm a nagyobbik szobába, te maradsz a hálóban. A rezsit megfelezzük. Amíg nem rendezzük a vagyonmegosztást, itt fogok lakni. Ez az otthon az enyém is.
A lakás egyébként még a házasságunk előtt került hozzám, a nagymamámtól örököltem. Marcell igaz, öt évvel ezelőtt beszállt a konyha és az erkély felújításába – éppen annyira, hogy most büszkén „a közös fészkünknek” nevezhesse, és bírósággal fenyegetőzhessen a „beépített értéknövelő beruházások” megtérítése miatt.
– Marcell, ez nincs rendben – préseltem ki magamból, miközben éreztem, hogy lüktetni kezd a halántékom. – Akkor maradnak együtt emberek egy fedél alatt ilyen helyzetben, ha tényleg nincs más választásuk. Neked lenne hová menned. Egyáltalán hogyan képzeled ezt?
– Nagyon egyszerűen – állt fel, elvett két kekszet a tányérról, szalvétába csomagolta őket, és az ajtó felé indult. – És jegyezd meg, Lilla: innentől idegenek vagyunk egymásnak. Nem vagyok köteles eltartani, szórakoztatni, vagy hozzád igazodni. Mindenkinek megvan a maga élete. Te úgy élsz, ahogy akarsz, én is úgy, ahogy akarok. A felújításon kívül nincs mit osztogatnunk. Szóval hisztéria nélkül, ha lehet.
Bement a nappaliba, és határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót. Egy perccel később meghallottam a tévé jól ismert hangját: valami focimeccs ment.
Én pedig ott maradtam egyedül a konyhában. A kávé kihűlőben volt az asztalon. A keksz is.
Az első három napot szinte kábulatban töltöttem. Tizennégy évnyi közös életet nem lehet öt perc alatt áthúzni egy konyhai beszélgetéssel. Újra meg újra azon kaptam magam, hogy talán csak rossz álom az egész, valami ostoba internetes videó, ízléstelen tréfa.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz