Felemelte a kezét, és sorolni kezdte az ujjain.

— Én főzök. Én pakolok le étkezés után. Én figyelek a gyerekekre. Én mosom ki a ruháikat. Én locsolom a kertet. Én szedem össze a zöldséget. És amikor végre leülnék két percre, valakinek rögtön akad még egy „aprósága”, ami állítólag tényleg csak öt perc.

— A mosást senki sem kérte tőled — vágott közbe Vivien sértődötten.

Nóra felé fordította a tekintetét.

— A kisfiad csokival öntötte le magát. Te akkor hol voltál?

Vivien már nyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta.

Nóra megválaszolta helyette:

— A barátnődnél.

Martin fáradtan végigsimított az arcán.

— Nóra, elég. Felfogtuk.

— Nem — mondta halkan, de keményen.

Aztán teljesen a férje felé fordult.

— Te különösen nem.

Martin arca kifakult.

— Én? Most miért én?

Nóra úgy nézett rá, mintha nem hinné el, hogy ezt tényleg megkérdezte.

— Éppen ez a baj.

— Mi?

— Hogy te semmit sem tettél.

A levegő egyszerre dermesztően hidegnek tűnt.

— Amikor anyád szólt, hogy segíteni kellene valamiben, te valahogy mindig eltűntél. Amikor a nővéred rám bízta Balázst, te ezt magától értetődőnek vetted. Tegnap, miközben három gyerek rohangált körülöttem, én pedig vacsorát készítettem, te hol voltál?

Martin lesütötte a szemét.

— Apával.

— A garázsban ültetek, és sört ittatok.

András óvatosan megköszörülte a torkát, mintha hirtelen nagyon érdekessé vált volna a bögréje.

Nóra megrázta a fejét.

— Egész évben azért dolgoztam, hogy legyen két hetem, amikor végre levegőt vehetek. Könyvet akartam olvasni. Aludni szerettem volna. Úszni. A saját gyerekeimmel játszani azért, mert örömöm van benne, nem pedig azért, mert a család felnőtt tagjai közösen úgy döntöttek, hogy innentől kezdve én vagyok a ház összes gyerekének felügyelője.

Lassan letettem az asztalra a paradicsommal teli kosarat.

Minden mondata fájt.

De volt valami, ami még erősebben szorította a mellkasomat.

Az, hogy igaza volt.

Végigpörgettem magamban az elmúlt hat napot.

Ha valamit meg kellett oldani, én Nórát hívtam.

Miért?

Mert soha nem mondott nemet.

Mert mindent kézben tartott.

Mert nem panaszkodott.

És leginkább azért, mert nekem így sokkal egyszerűbb volt.

— Rendben — szólaltam meg végül.

Martin azonnal rám kapta a tekintetét.

— Anya…

Felemeltem a kezem, hogy megállítsam.

— Nem. Nórának igaza van.

Nóra arcán valódi meglepetés villant át.

Vivienén még nagyobb.

— Anya, ezt most komolyan gondolod?

— Igen, Vivien.

Ránéztem.

— Balázs a te gyereked.

— De mi egy család vagyunk!

— Pontosan. És Nóra is a család része. Nem a cselédünk.

Vivien arca mélyvörösre váltott.

— Én soha nem bántam vele úgy, mintha az lenne.

— Lehet, hogy nem tudatosan — feleltem csendesen.

Ezután Martin felé fordultam.

— Te pedig holnap nem mész horgászni.

— Tessék?

— Két gyereked van. Holnap te vigyázol rájuk.

András a bögréje mögé bújva elmosolyodott.

— Te meg ne örülj ennyire — tettem hozzá. — Mostantól a cukkini a te dolgod.

A mosoly egy pillanat alatt lehervadt az arcáról.

Nóra felnevetett.

A nevetésével mintha végre egy hajszálnyit engedett volna a levegőben vibráló feszültség. A beszélgetés kezdete óta először éreztem úgy, hogy nem robban szét körülöttünk minden.