Nóra viszont még nem zárta le a dolgot.

— Egyvalamit még szeretnék mondani.

Martinra emelte a tekintetét.

— Holnap reggel elmegyek pár napra.

A fiam szinte kővé dermedt.

— Hogy érted ezt?

— Kiveszek magamnak egy szobát a tóparti szállodában.

— Egyedül?

— Igen. Egyedül.

— És Márk meg Dóra?

Nóra maga előtt összefonta a karját.

— Az apjukkal maradnak.

Martin szeme tágra nyílt.

— De hát…

— De hát mi?

— Én azt gondoltam, azért jöttünk ide, hogy együtt legyünk. Családi nyaralás, meg minden.

Nóra halványan elmosolyodott.

— Én is pontosan ezt hittem.

Másnap reggel kilenckor bepakolt egy kisebb bőröndöt az autóba, és elindult. Martin ott maradt a teraszon Márkkal és Dórával.

Kilenc húszkor Dóra kiborította a kakaóját.

Kilenc harmincöt körül Márk kétségbeesetten kereste a fürdőnadrágját.

Tízre a két gyerek már összeveszett valami teljesen jelentéktelen apróságon.

Negyed tizenegy tájban Martin megjelent mellettem.

— Anya, nem tudnál esetleg…

Ránéztem. Csak ennyi kellett.

Félbehagyta a mondatot, aztán zavartan megvakarta a tarkóját.

— Jó, jó. Megoldom.

Vivien sem ment sehová aznap. Egész nap Balázzsal foglalkozott.

András pedig — csodák csodája — megöntözte a cukkinit.

Én közben megfőztem az ebédet.

Egyedül.

És bármilyen hihetetlen, senki nem pusztult bele.

Nóra két nap múlva érkezett vissza. Már az első pillantásra látszott rajta, hogy jót tett neki a távolság. Kipihentebb volt, nyugodtabb, mintha végre levegőhöz jutott volna.

Martin a ház előtt várta.

Nem hallottam, pontosan mit mondtak egymásnak. Nem is tartozott rám. De aznap este a vacsorát már ő készítette.

Másnap reggel Viviennel együtt mindhárom gyereket elvitték az uszodába.

Nóra pedig kiült a teraszra egy könyvvel.

Délelőtt tíz körül elhaladtam mellette. Már majdnem kicsúszott a számon, hogy segítsen leszedni pár paradicsomot. A kérés ott billegett a nyelvem hegyén.

Aztán lenyeltem.

— Kérsz egy kávét? — kérdeztem inkább.

Nóra felpillantott a könyvéből, és egy pillanat múlva elmosolyodott.

— Azt nagyon szívesen.

Hoztam neki egy csészével, majd leültem vele szemben. Néhány másodpercig csak hallgattunk, aztán megszólaltam.

— Sajnálom.

Lassan becsukta a könyvet.

— Nem akartalak úgy kezelni, mintha a házvezetőnőnk lennél — folytattam. — Azt hiszem, egyszerűen túlságosan természetesnek vettem, hogy te mindig mindent elvállalsz.

Nóra halkan bólintott.

— Tudom.

— De nekem akkor is észre kellett volna vennem, mennyire elfáradtál.

— Igen — felelte.

Meglepett az őszintesége.

A következő pillanatban azonban mindketten elnevettük magunkat.

Attól a naptól kezdve új rend lépett életbe a vidéki házunkban.

Aki gyerekekkel érkezik, az nem adja át őket automatikusan másnak.

Aki friss zöldséget szeretne enni, az kiveszi a részét a kert gondozásából is.

És a legfontosabb szabály: ha valaki azt mondja, szabadságon van, senki nem nyom a kezébe teendőlistát.

Ami pedig a cukkinit illeti?

András azóta egyszer sem felejtette el megöntözni.

Valahányszor morogni kezd, hogy már megint neki kell a veteményessel bajlódnia, Nóra békésen felnéz a könyvéből, és csak ennyit kérdez:

— Szerezzek neked inkább bébiszittert… vagy kertészt?

Erre azóta senki sem mer felelni.