Senki nem szólt közbe.

Ő pedig folytatta:

— Nóra akkor megy el otthonról, amikor neki tetszik.

— Levente pedig hol horgászni megy, hol délig alszik, hol az apjának segít, már ha éppen olyan kedve támad. Te a ház körüli dolgokat irányítod. Norbert a maga ügyeivel van elfoglalva. És én?

Felemelte a kezét, és sorra behajlította az ujjait.

— Én főzök. Én szedem le az asztalt. Én figyelek a gyerekekre. Én mosom ki a ruháikat. Én öntözöm a kerteteket. Én szedem le a zöldségeket. És akárhányszor végre leülnék egy percre, valakinek rögtön eszébe jut még valami apróság, ami állítólag „csak öt perc”.

— A mosást senki nem bízta rád — vágott közbe Nóra sértetten.

Lilla felé fordította a fejét.

— A fiad csokival öntötte le magát. Te akkor éppen hol voltál?

Nóra résnyire nyitotta a száját, mintha azonnal válaszolni akarna.

Aztán mégsem mondott semmit.

— A barátnődnél — felelte meg helyette Lilla.

Levente lassan végigsimított az arcán.

— Lilla, rendben. Felfogtuk.

— Nem.

Most már a férjére nézett.

— Te aztán végképp nem fogtad fel.

A fiam arca megnyúlt.

— Én? Mit csináltam én?

Lilla úgy bámult rá, mintha nem hinné el, hogy ezt tényleg megkérdezte.

— Pontosan erről beszélek.

— Miről?

— Arról, hogy semmit.

A levegő hirtelen dermesztően nehéz lett.

— Akárhányszor anyád kért valamire, te valahogy mindig eltűntél. Amikor a nővéred nálam hagyta Márkot, te ezt teljesen magától értetődőnek vetted. Tegnap este, amikor három gyerek nyüzsgött körülöttem, miközben vacsorát főztem, te hol voltál?

Levente lesütötte a tekintetét.

— Apával.

— Igen. És söröztetek a garázsban.

Norbert óvatosan megköszörülte a torkát.

Lilla csak megrázta a fejét.

— Egész évben ezért a két hét szabadságért dolgoztam. Arra vágytam, hogy olvassak. Hogy aludjak. Hogy ússzak egyet. Hogy a saját gyerekeimmel játsszak, mert én akarok velük lenni, nem pedig azért, mert a körülöttem lévő felnőttek úgy döntöttek, hogy mostantól én vagyok a ház összes gyerekének felügyelője.

Lassan letettem az asztalra a paradicsommal teli kosarat.

Minden mondata fájt.

De volt valami, ami még ennél is jobban belém mart.

Az, hogy igaza volt.

Végigpörgettem magamban az elmúlt hat napot.

Ha valamit meg kellett oldani, én is szinte mindig Lillát szólítottam.

Miért?

Mert tudtam, hogy nem mond nemet.

Mert összeszedett volt.

Mert nem szokott panaszkodni.

És leginkább azért, mert nekem így volt a legegyszerűbb.

— Jól van — szólaltam meg végül.

Levente azonnal rám kapta a szemét.

— Anya…

Feltartottam a kezem.

— Nem. Lillának igaza van.

Lilla arcán döbbenet suhant át.

Nóra arcán még nagyobb.

— Anya, ezt most komolyan mondod?

— Igen, Nóra.

Ránéztem.

— A fiad a te felelősséged.

— De mi egy család vagyunk!

— Éppen ezért. Lilla is a család része. Nem pedig valaki, akit kiszolgálónak hoztunk magunkkal.

Nóra fülig vörösödött.

— Én soha nem bántam vele úgy, mint egy alkalmazottal.

— Lehet, hogy nem tudatosan.

Ezután Leventéhez fordultam.

— Te pedig holnap nem mész horgászni.

— Tessék?

— Két gyereked van. Holnap te fogsz rájuk figyelni.

Norbert a bögréje mögé bújva elmosolyodott.

— Te se örülj ennyire — tettem hozzá. — Mostantól a cukkini a te dolgod.