A mosoly egy pillanat alatt lefagyott az arcáról.

Lilla felnevetett.

A nevetés után mintha egy árnyalatnyit engedett volna a levegő szorítása. A beszélgetés eleje óta először nem tűnt úgy, mintha minden szó újabb szikrát vetne.

Lilla azonban még korántsem zárta le a dolgot.

— Egyvalamit még szeretnék mondani.

Ezúttal Leventére emelte a tekintetét.

— Holnap reggel elmegyek pár napra.

A fiam arca azonnal megfeszült.

— Hogy érted ezt?

— Foglalok magamnak egy szobát a tónál, a szállodában.

— Egyedül?

— Igen. Egyedül.

— És Marcell meg Dóra?

Lilla nyugodtan összekulcsolta maga előtt a karját.

— Ők az apjukkal maradnak.

Levente úgy nézett rá, mintha nem hallotta volna jól.

— De hát…

— De hát mi?

— Én azt gondoltam, azért jöttünk ide, hogy együtt legyünk, családként. Nyaralni.

Lilla halványan elmosolyodott.

— Én is pontosan ezt gondoltam.

Másnap reggel kilenckor bepakolt egy kisebb bőröndöt az autóba, és elindult.

Levente ott maradt a verandán Marcell-lel és Dórával.

Kilenc húszkor Dóra kiborította a kakaót.

Kilenc harmincöt körül Marcell kétségbeesetten kereste az úszónadrágját.

Tízre a két gyerek már egymással veszekedett.

Tíz óra tizenötkor Levente megjelent mellettem a konyhaajtóban.

— Anya, nem tudnál esetleg…

Felnéztem rá.

Nem szóltam semmit.

Ő pedig még a mondat végét sem mondta ki.

— Jó. Semmi. Megoldom.

Nóra sem tűnt el azon a napon sehová.

Márkkal töltötte az egész napot.

Norbert pedig, ha már így alakult, rendesen meglocsolta a cukkinit.

Én pedig?

Megfőztem az ebédet.

Egyedül.

És láss csodát: senki nem pusztult bele.

Lilla két nappal később érkezett vissza.

Már az első pillantásra látszott rajta, hogy kicserélték. Kipihentebb volt, könnyebbnek tűnt az arca, mintha végre levegőhöz jutott volna.

Levente a kapu előtt várta.

Nem hallottam, mit beszéltek meg egymással. Nem is tartozott rám.

Azt viszont láttam, hogy aznap este Levente állt a tűzhely mellett, és ő készítette a vacsorát.

Másnap reggel Nórával együtt összeszedték mindhárom gyereket, és elvitték őket az uszodába.

Lilla közben kiült a teraszra egy könyvvel.

Délelőtt tíz körül elmentem mellette. Már majdnem kicsúszott a számon, hogy segíthetne leszedni pár paradicsomot a kertből.

A kérés ott billegett a nyelvem hegyén.

Aztán még időben lenyeltem.

— Hozzak neked egy kávét? — kérdeztem inkább.

Lilla felpillantott a könyvéből.

Egy pillanatig csak nézett, aztán mosolyogni kezdett.

— Azt nagyon megköszönném.

Bevittem neki egy csészével, majd leültem vele szemben.

Pár másodperc csend után megszólaltam:

— Ne haragudj.

Lilla becsukta a könyvet.

— Nem akartalak cselédnek nézni — folytattam halkan. — Azt hiszem, egyszerűen természetesnek vettem, hogy te mindig mindent elvállalsz.

Lilla lassan bólintott.

— Tudom.

— De ettől még észre kellett volna vennem, mennyire elfáradtál.

— Igen — felelte.

A válasza váratlanul ért. Aztán valahogy mindketten elnevettük magunkat.

Attól a naptól kezdve új rend lépett életbe a vidéki házunkban.

Aki gyerekkel érkezik, az gondoskodik is róluk.

Aki friss zöldséget szeretne az asztalra, az vegye ki a részét a kertből.

És a legfontosabb szabály: ha valaki azt mondja, hogy szabadságon van, arra többé senki nem felel egy tennivalókkal teleírt listával.

És a cukkini?

Norbert azóta egyszer sem felejtette el megöntözni.

Amikor pedig morogni kezd, hogy már megint neki kell locsolnia a veteményest, Lilla csak nyugodtan felnéz a könyvéből, és megkérdezi:

— Bébiszittert keressek neked… vagy inkább kertészt?

Erre azóta valahogy senkinek sincs kedve válaszolni.