— Te meg ne örülj annyira — fordultam felé. — Mostantól a cukkini a te dolgod.

A mosoly egy pillanat alatt leolvadt az arcáról.

Lilla felnevetett.

Ettől mintha végre kicsit kiengedett volna a levegő a szobából. A vita eleje óta először éreztem úgy, hogy nem fojtogat bennünket ugyanaz a feszült csönd.

Lilla viszont még nem mondott ki mindent.

— Egy dolgot még szeretnék közölni.

Leventére emelte a tekintetét.

— Holnap reggel elmegyek pár napra.

A fiam arca azonnal megkeményedett.

— Hogy érted ezt?

— Kiveszek egy szobát a tó melletti hotelben.

— Egyedül mész?

— Igen.

— És Márk meg Nóra?

Lilla nyugodtan keresztbe fonta a karját.

— Ők az apjukkal maradnak.

Levente úgy nézett rá, mintha rosszul hallotta volna.

— De hát…

— Mi az a „de hát”?

— Azt hittem, azért jöttünk ide, hogy együtt legyünk, családként.

Lilla halványan elmosolyodott.

— Én is pontosan ezt hittem.

Másnap reggel kilenckor bepakolt egy kisebb bőröndöt az autóba, és elindult.

Levente ott maradt Márkkal és Nórával a teraszon.

Kilenc óra húsz perckor Nóra kiborította a kakaót.

Kilenc harmincötkor Márk kétségbeesetten kereste a fürdőnadrágját.

Tízre a két gyerek már egymással veszekedett.

Tíz óra tizenöt körül Levente megjelent mellettem a konyhában.

— Anya, nem tudnál esetleg…

Ránéztem.

Ennyi elég is volt.

A mondat félbeszakadt a szájában.

— Jó. Semmi. Megoldom.

Eszter sem utazott haza azon a napon.

Barnabással foglalkozott reggeltől estig.

Zoltán pedig kiment, és rendesen meglocsolta a cukkinit.

Én?

Megfőztem az ebédet.

Egyedül.

És bármilyen hihetetlen, mindenki túlélte.

Lilla két nappal később jött vissza.

Már az arcán látszott, hogy végre aludt, pihent, és nem kellett percenként valaki más gondját megoldania.

Levente a kapu előtt várta.

Nem hallottam, miről beszéltek. Nem is akartam hallgatózni.

Annyit viszont láttam, hogy aznap este Levente állt a tűzhely mellett, és ő készítette a vacsorát.

Másnap reggel Eszterrel együtt összeszedték mindhárom gyereket, és elvitték őket az uszodába.

Lilla kiült a teraszra egy könyvvel.

Délelőtt tíz körül elhaladtam mellette. Már majdnem kiböktem, hogy leszedhetne velem néhány paradicsomot.

Ott volt a kérés a nyelvem hegyén.

Aztán még időben lenyeltem.

— Hozhatok neked egy kávét? — kérdeztem helyette.

Lilla felpillantott.

Egy pillanatig csak nézett, majd elmosolyodott.

— Azt nagyon megköszönném.

Kivittem neki a csészét, aztán leültem vele szemben.

Néhány másodpercig csendben voltunk.

Végül én szólaltam meg.

— Bocsánatot kérek.

Lilla becsukta a könyvet.

— Nem akartam, hogy úgy érezd magad, mintha házvezetőnő lennél nálunk. Azt hiszem, egyszerűen túlságosan természetesnek vettem, hogy te mindig segítesz, mindig igent mondasz.

Lilla lassan bólintott.

— Tudom.

— De észre kellett volna vennem, mennyire elfáradtál.

— Igen — felelte.

Őszintén szólva nem erre számítottam.

A következő pillanatban azonban mindketten nevetni kezdtünk.

Attól a naptól új rend lépett életbe a vidéki házunkban.

Aki gyerekekkel érkezik, az nem adja le őket másnak megőrzésre.

Aki friss zöldséget szeretne az asztalra, az kiveszi a részét a kertből is.

És a legfontosabb szabály: ha valaki azt mondja, pihenni jött, arra senki sem válaszolhat teendők listájával.

A cukkini pedig?

Zoltán azóta egyetlenegyszer sem feledkezett meg az öntözéséről.

És valahányszor morogni kezd, hogy már megint neki kell a veteményessel bajlódnia, Lilla nyugodtan felnéz a könyvéből, és csak ennyit kérdez:

— Bébiszittert keressek neked… vagy inkább kertészt?

Erre azóta senki sem mer semmit felelni.