„Én vettem le…” bűnbánóan vallotta András, a tető felújítására félretett megtakarítás eltűnt
Nevetségesen igazságtalan, szívbe maró és megsemmisítő veszteség.
Nyolcszázezer forint. A telefonom kijelzőjét bámultam, és abban a pillanatban ez az összeg tűnt a világ legszebb látványának.
Három év. Három végtelenül hosszúnak érzett év kellett hozzá, hogy Andrással minden félretehető fillért összekaparjunk a nem túl fényes fizetésünkből, csak azért, hogy végre rendbe hozathassuk a nyaraló szétrohadt tetejét.
Már szinte éreztem a friss fenyődeszkák illatát. Magam előtt láttam, ahogy ősszel a verandán ülünk, teát kortyolgatunk, és nem kell többé lavórokat tologatnunk a plafonról csöpögő víz alá.
Megnyitottam a banki alkalmazást, hogy átutaljam a mestereknek a régóta várt előleget az anyagokra. Csakhogy a közös megtakarítási számla egyenlegén egészen más szám világított.
Nyolcezer-négyszázötvenhat forint.
A gyomrom görcsbe rándult. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, mintha teljes lendülettel jeges vízbe léptem volna.
Felnéztem. András három méterre tőlem a kanapén ült, és úgy tett, mintha teljesen lekötné a tévében futó műsor a téli horgászatról. De húsz éve ismertem. Láttam, milyen fehéren feszülnek az ujjpercei a távirányítón, mintha az lenne az utolsó kapaszkodója. Láttam a merev, kőkemény nyakát is. A tévé hangereje pedig természetellenesen bömbölt.
– Hová tűnt a pénz a számlánkról?
A hangom nyugodtan csengett. Túlságosan is nyugodtan ahhoz képest, hogy valaki éppen három évnyi életünket lopta ki alólunk.
András összerezzent. Lassan fordította felém a fejét, mintha már ez a mozdulat is fájdalmat okozna neki.
Az arcán pontosan az a kifejezés ült, amelyet a legjobban gyűlöltem. Egy bűnbánó tízéves kisfiú tekintete, aki betörte a szomszéd ablakát.
Húsz év házasság alatt ezt a nézést utáltam meg benne mindennél jobban.
– András, nyolcszázezer volt rajta. Lehet, hogy feltörték a számlánkat?
Lesütötte a szemét.
– Én vettem le…
A tévé vidáman magyarázott tovább a lékhorgászatról. A nappalinkban viszont olyan súlyos csend zuhant közénk, hogy szinte fájt.
– Te vetted le? – ismételtem utána tompán. – A tetőre félretett pénzt? Azt az összeget, amiből holnap reggel ki kellene fizetnünk az anyagokat?
– Nóra, próbáld megérteni… – kapkodni kezdett, előredőlt, a kezével hadonászott. – Váratlan helyzet volt. Minden összeomlott körülötte. Muszáj volt segítenem.
A név már azelőtt megszólalt bennem, hogy ő kimondhatta volna. Mérgező, vörös figyelmeztető lámpaként villogott a fejemben.
Petra. A húga. Harmincnyolc évnyi megtestesült gyerekesség.
– Petrának nagy baja van – közölte a férjem tragikus suttogással. – A gyorskölcsönösök széttelefonálták. Azzal fenyegették, hogy felhívják a munkahelyén, meg anyát is. Sírt a telefonban, Nóra. A gyerekeknek nincs miből téli kabátot és cipőt venni. Én vagyok a bátyja. Nem hagyhattam magára.
A megmentő férjemet néztem, és éreztem, hogy a bennem lévő jeges tömb helyén száraz, dühös láng kezd fellobbanni.
– Kétszázezer forint – mondtam, minden szót külön odaszögezve.
– Mi? – András értetlenül pislogott.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz