Erre senki sem tudott rögtön felelni.

Lilla azonban nem állt meg.

— Eszter akkor megy el, amikor csak kedve tartja.

Levente horgászni járkál, délig húzza az alvást, vagy éppen az apjának segít, ha úgy hozza a kedve. Te irányítod a házat. Zoltán elvan a maga teendőivel. És én?

Felemelte a kezét, és sorra kezdte hajtogatni az ujjait.

— Én főzök. Én szedem le az asztalt. Én figyelek a gyerekekre. Én mosom ki a ruháikat. Én locsolom a kerteteket. Én szedem le a veteményesből, ami megérett. És ahányszor végre leülnék egy percre, valaki mindig talál nekem még valamit, ami állítólag „csak öt perc”.

— Senki nem mondta, hogy moss ki bármit is — vágott közbe Eszter sértetten.

Lilla ránézett.

— A kisfiad csokival öntötte le magát. Te éppen hol voltál?

Eszter szóra nyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta.

— A barátnődnél — felelte meg helyette Lilla.

Levente végigsimított az arcán, mintha ezzel el tudná tüntetni a kényelmetlenséget.

— Lilla, rendben. Értjük.

— Nem — mondta halkan, de annál határozottabban.

Aztán a férjére emelte a tekintetét.

— Te különösen nem érted.

A fiam arca fakóbb lett.

— Én? Mit tettem én?

Lilla úgy nézett rá, mintha a kérdés önmagában is bizonyíték lenne.

— Pont erről beszélek.

— Miről?

— Arról, hogy nem tettél semmit.

A levegő hirtelen szinte megfagyott közöttünk.

— Amikor anyád szólt, hogy segíts valamiben, te rendre eltűntél. Amikor a nővéred nálam hagyta Barnabást, te ezt teljesen természetesnek vetted. Tegnap este, miközben három gyerek rohangált körülöttem, és én próbáltam vacsorát készíteni, te hol voltál?

Levente lesütötte a szemét.

— Apával.

— Igen. A garázsban söröztetek.

Zoltán zavartan köhintett egyet.

Lilla csak megrázta a fejét.

— Egy teljes éven át dolgoztam azért, hogy végre legyen két hét pihenésem. Azt hittem, olvashatok majd. Alhatok. Úszhatok. Játszhatok a saját gyerekeimmel, mert szeretnék, nem pedig azért, mert a házban minden felnőtt úgy döntött, hogy hirtelen én vagyok felelős az összes gyerekért.

Lassan letettem az asztalra a paradicsommal teli kosarat.

Minden szava fájt.

De volt valami, ami még jobban nyugtalanított.

Az, hogy igaza volt.

Gondolatban végigpörgettem az elmúlt hat napot.

Akárhányszor valamit el kellett intézni, automatikusan Lillát hívtam.

És miért?

Mert sosem mondott nemet.

Mert mindent kézben tartott.

Mert nem panaszkodott.

És legfőképpen azért, mert nekem így volt kényelmes.

— Rendben — szólaltam meg végül.

Levente azonnal rám kapta a tekintetét.

— Anya…

Felemeltem a kezem, hogy elhallgattassam.

— Nem. Lillának igaza van.

Lilla arcán őszinte meglepetés suhant át.

Eszterén még nagyobb.

— Anya, ezt most komolyan mondod?

— Igen, Eszter.

Ránéztem, és igyekeztem nyugodt maradni.

— A fiad a te felelősséged.

— De hát egy család vagyunk!

— Pontosan. És Lilla is a család része. Nem a bejárónőnk.

Eszter arca elvörösödött.

— Én soha nem bántam vele úgy, mint egy alkalmazottal.

— Lehet, hogy nem szándékosan — feleltem.

Ezután Leventére néztem.

— Te pedig holnap nem mész horgászni.

— Tessék?

— Két gyereked van. Holnaptól te figyelsz rájuk.

Zoltán a bögréje mögé bújva elmosolyodott.