abból bizony mindenkinek vállalnia kell valamennyit.

Az első reggelen csak annyit kértem Lillától, hogy álljon be mellém a reggeli előkészítésébe. Semmi különös: kenyér, tányérok, tea, néhány apróság.

Másnap már arra kértem, locsoljon meg pár cserepes növényt, mert láthatóan megsínylették a meleget.

A harmadik napon a paradicsomokat kellett leszedni, mielőtt túlérettek volna.

Aztán Eszter bejelentette, hogy be kell mennie vásárolni.

— Lilla, nem tudnál egy órácskára ránézni Barnabásra?

Lilla bólintott, nem csinált belőle ügyet.

Csakhogy az az egy óra végül háromra nyúlt.

A következő napon Eszter egy régi barátnőjével találkozott, és Barnabást megint nálunk hagyta.

Levente és Zoltán közben elmentek horgászni, nekem pedig az ebédet kellett összedobnom. Így aztán Lilla maradt egyedül a három gyerekkel.

Este a terasz lépcsőjén találtam meg. Ott ült lehajtott vállal, láthatóan teljesen kifacsarva.

— Minden rendben van? — kérdeztem.

— Persze — felelte halkan.

Nem fűzött hozzá semmit.

Akkor kellett volna észrevennem, hogy baj van.

De nem vettem észre.

Másnap reggel megmutattam neki az eperágyás körül felburjánzott gazt.

— Ha akadna pár perced…

Lilla letette a csészéjét.

— Jó, megcsinálom.

Ezután jött az uborka.

Aztán a paradicsom.

Majd a bab.

A gyerekek ruhái.

Az ebéd.

A délutáni ennivaló.

És Barnabás.

Megint Barnabás.

Újra és újra.

Eszter ugyanis hirtelen ráébredt, hogy azon a bizonyos „néhány pihenőnapon” meglepően sok dolga akadt, amit feltétlenül el kellett intéznie.

A hatodik napon aztán elszakadt a cérna.

Eszter reggeli után elindult otthonról.

— Dél körül jövök — mondta könnyedén.

Ehhez képest majdnem négy óra volt, mire visszaért.

Addig Lilla felügyelte a gyerekeket. Levente délelőtt tizenegyig aludt, aztán kiment Zoltánhoz a garázsba, hogy segítsen neki valamiben.

Délután három tájban odaléptem Lillához.

— Ha már végeztél a gyerekekkel, meg tudnád locsolni a cukkinit is? Nagyon megviseli őket ez a hőség.

Lilla hosszasan rám nézett.

— A cukkinit?

— Igen.

— Most?

— Jó lenne még estig elintézni.

Nem mondott semmit.

Nem sokkal később Eszter megérkezett. Napbarnított arccal, ragyogó kedvvel, kezében bevásárlószatyorral lépett be.

— Micsoda napom volt! — lelkendezett. — Pont erre volt szükségem!

Lilla csak nézte.

Barnabás azonnal az anyja felé szaladt, és azt kiabálta, hogy éhes. Nóra gyümölcslevet kért. Márk a labdáját kereste, és egyre hangosabban követelte.

Ebben a pillanatban Lilla letette a poharát az asztalra.

— Én nem azért vettem ki szabadságot, hogy itt egyszerre legyek gyerekfelügyelő és kertész.

Eszter megtorpant, mintha nem is értette volna, mit hall.

— Tessék?

— Pontosan hallottad.

— De én nem is kértelek arra, hogy…

— Hat nap alatt négyszer bíztad rám a fiadat.

— De hát amúgy is itt voltál!

— Igen. Pihenni.

Éreztem, ahogy felmegy bennem a pumpa.

— Lilla, szerintem ezt most túlreagálod. Egy családban az emberek segítenek egymásnak.

Lilla lassan felém fordult.

— Ezzel egyetértek. Teljes mértékben.

— Akkor mégis mi a gond?

Nagy levegőt vett, mintha próbálná visszafogni magát.

— Az, hogy nálatok az „egymás segítése” valahogy mindig azt jelenti, hogy valaki kényelmesen pihen, miközben valaki más dolgozik helyette.