„Nem azért jöttem szabadságra, hogy itt egyszerre dajkát és kertészt játsszak” — Lilla felállt, pírba borult arccal és dacosan számon kérte a családot
Ez a csendes igazságtalanság kíméletlenül megrázó.
— Nem azért jöttem szabadságra, hogy itt egyszerre dajkát és kertészt játsszak.
Amint Lilla végre kimondta ezt, olyan csönd szakadt a teraszra, mintha valaki elvágta volna a hangokat. Még a gyerekek zsivaja is elhalt egy rövid pillanatra. Ott álltam az asztal mellett, kezemben a paradicsommal megrakott kosárral, és egyszerűen nem hittem el, hogy valóban ezt hallottam.
A fiam, Levente azonnal felnézett a telefonjából.
— Lilla…
— Nem, Levente. Most az egyszer engedd, hogy befejezzem.
A menyem letette maga elé a limonádés poharat, majd felállt. Az arca piros volt a melegtől és az indulattól, a haját kapkodva fogta össze, a rövidnadrágján pedig jól látszott egy sáros folt. Aznap reggel óta már meglocsolta a veteményest, ebédet készített, szemmel tartott három gyereket, és még a teraszt is összerakta.
Most pedig egyenesen rám szegezte a tekintetét.
— Hatodik napja vagyunk itt — mondta lassan. — Hat napja. És mióta megérkeztünk, egyetlen olyan napom sem volt, amit valóban pihenésnek nevezhetnék.
Összevontam a szemöldökömet.
— Hiszen senki nem parancsolta meg neked, hogy bármit is csinálj.
Lilla halkan, keserűen felkacagott.
— Komolyan ezt mondod?
A kert irányába intett.
— Ki keltett fel tegnap reggel hétkor azzal, hogy „az uborkát még a hőség előtt meg kell öntözni”?
Összepréseltem a számat.
— Csak megkértelek egy apró szívességre.
— És előző nap? Ki szólt, hogy szedjem ki a gazt az eper közül?
— Az igazán nem tarthatott tovább húsz percnél.
— Másfél óráig tartott.
Levente felpattant a helyéről.
— Jó, azért ne csináljunk már ekkora ügyet néhány gyomnövényből…
Lilla felé fordult, de ő azonnal közbevágott.
— Nem a gyomokról beszélek, Levente.
Nem emelte fel a hangját. Éppen ettől lett az egész még feszültebb. Nyugodtan beszélt, olyan ember módjára, aki már túl sokáig tartotta magában a haragot.
Hat nappal korábban érkeztünk meg a vidéki házunkba.
Illetve a „mi” most szinte az egész családot jelentette.
A férjemmel, Zoltánnal tizenöt éve vettük azt a kis házat. Minden nyáron eltöltöttünk ott pár hetet, mert szerettük a csendet, a kertet, a lassabb napokat.
Abban az évben Levente állt elő az ötlettel, hogy Lilla is tartson velünk, a két gyerekükkel együtt: a nyolcéves Márkkal és az ötéves Nórával.
A lányom, Eszter szintén úgy döntött, hogy néhány napra csatlakozik hozzánk. Ő a négyéves kisfiával, Barnabással érkezett.
Kezdetben minden idillinek látszott.
Ragyogó napsütés.
Tágas terasz.
Nagy, zöld kert.
Felfújható medence a gyerekeknek.
Hosszú, közös családi étkezések.
Amikor Lilla megérkezett, még mosolyogva mondta:
— Pont erre volt szükségem. Két hétre, amikor végre nem kell a munkahelyemmel foglalkoznom.
Egy nagy cégnél dolgozott adminisztratív vezetőként, és az utóbbi hónapokban rendszeresen csak késő este esett haza. Tudtam, hogy kimerült.
Csakhogy az én szememben egy vidéki ház sosem volt ugyanaz, mint egy szálloda. Meg voltam győződve róla, hogy ahol ennyien vagyunk együtt, ott a ház körüli teendők sem maradhatnak egyetlen ember nyakán.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz